Amikor újra úgy érzem, hogy üvegcserepek szilánkjain kell járnom,
amikor attól rettegek, hogy a szilánk felsérti a lábamat,
amikor félek, hogy az éle örökre megsebez,
akkor jön Isten, és szőnyeget terít elém. A hosszú szőnyeg hozzá vezet.
Lépdelek rajta, és borzongva tekintek a Szilánk-tengerre, ahol bizonyosan elvesztem volna.
Lépdelek rajta, és bár utam biztonságos, de a talpam alatt érzem az apró üvegdarabkákat. A szőnyeg azonban megóv, nem tehetnek kárt bennem.
Lassan felkel a Nap. Végigragyog a Szilánk-tengeren. És én már csak gyönyörködöm az élükön megcsillanó sugarakban, a fel-felbukkanó szivárványban, és áldom Istent, hogy megóvott ettől a csalfa gyönyörűségtől.
