Létem nem a véletlennek köszönhető

"...az Úr, a te alkotód, aki megformált az anyaméhben, és aki megsegít..."

Ézsaiás 44,2a

Létem nem a véletlennek köszönhető.
Ahányszor belegondolok ebbe a mondatba, és gondolatban bejárom mélységét és magasságát, szélességét és hosszúságát, sírnom kell. Zokognom kell, olyan igazi, mélyről jövő, őszinte megrendültséggel. 
Oh, igen, persze, nagyon ijesztő lenne, ha az elmúlt 28 évem a véletlen műve lett volna csupán. Még ijesztőbb lenne, ha az elkövetkezőket is a vak sors irányítaná. A legijesztőbb az lenne, ha én... Az viszont felfoghatatlan és emberi lelkem által befogadhatatlan, hogy Valaki annyira szeret, hogy életre hív. És ezzel még nincs vége, nem hagy magamra. Formál. Formál az anyaméhben, formál a kórházi ágyon, formál a családom által.
Formál és velem van.
Velem van és velem érez, velem lélegzik.
Megalkotott... megformált... megsegít...
Lassan ízlelgetem a szavakat, mert súlyuk van, nem is csekély. És rám nehezednek, de nem teherként. Inkább felelősségként. És nem lehúznak, hanem szárnyat adnak.
Van, akit elborzaszt a tudat, hogy Istennek előre elkészített terve van az életünkre nézve. Megértem. Borzasztó lehet ez annak, aki saját magáért kapálózik nap nap után, aki a saját céljaiért küzd, aki Isten ellen harcol...
De nekem ez a mondat, ez a gondolat, az egész predestináció és kiválasztás mindig a szabadsággal és a fel nem fogható szeretettel és kegyelemmel volt egyenértékű. Szeretem. Szeretem, mert igazán Isten szeretetén belül lehetek valóban szabad. Megszabadított azoktól a béklyóktól, amelyek a földhöz láncoltak, és igen, Isten tervén és szeretetén belül szabad lehetek, mint a sasmadár. Arra repülhetek, amerre jó nekem, amerre Alkotóm hív.
Szeretem Isten kötelékeit, amelyekkel magához láncol. Bár... végső soron egyetlen kötelék ez: a megváltó szeretet.

Az egész Istennel kezdődött

"Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, (...) minden általa és reá nézve teremtetett."

Kolossé 1,16

A lényeg nem én vagyok.
Milyen sokszor szeretném pedig ezt gondolni. Hiszen ki más lenne a saját életem lényege, ha nem én magam? Mi más lehetne a saját életem célja, ha nem az én magam által elképzelt cél megvalósítása? Mert egyébként szerintem tök jó célokat tűztem ki, Istennek se lehet(ne) kifogása ellenük. Szolgálat az idősek között, szolgálat a fiatalok között, újabban még misszió is, család sok gyerekkel. Mert így érzem magam boldognak.
De a lényeg nem én vagyok.
Nem azért teremtett Isten, hogy a saját céljaimat megvalósítsam. Nem a magam gyönyörűségére teremtett Isten. Minden, így én is: Krisztusra nézve teremtetett. Őérte. A céljaimat sem magamban, nem a saját vágyaimban kell hát keresnem, hanem Őbenne. 
Pedig - te jó ég! - mennyire szeretek terveket szőni, mennyire tudok álmodozni, elképzelni. Szinte látom magam előtt a jövőképem vízióit. 
De a lényeg nem én vagyok.
Hanem Isten kijelentése. Amit sokszor szégyenérzet nélkül hagyok ki a terveimből, a napjaimból. És mint buta kisgyerek, a mai napig csodálkozom, hogy egész másképp alakul minden, mintha Valaki az összes számításomat direkt húzná át. Jó lenne hát tudni, mi a terve velem az Alkotónak. Úgy egészen konkrétan.
"a legegyszerűbben úgy tudhatjuk meg, mire való egy találmány, ha megkérdezzük alkotóját."
Uram, most én kérdezek: "Mit akarsz, hogy cselekedjem?"

Szeretnék most leborulni...

Van az úgy, hogy valamit elhatározok, csontjaimba rekesztett tűzként hordozok, és a megvalósítás elmarad.
Van az úgy, hogy valamit elhatározok, csontjaimba rekesztett tűzként hordozok, majd lángra lobban és amilyen gyorsan jött, úgy múlik el.
Most nem így szeretném.
40 nap - nem a világ. 25550-ből csupán 40.
Előkészültem, megvettem, elhatároztam. Azon tipródtam egy darabig, hogy megosszam-e. Hiszen ki tudja: talán olyan dolgok jönnek fel bennem, amelyeket még magamnak sem mondanék el. Aztán ki tudja: annyi mindent lehet hallani a szerzőről, a könyvről, és nem mind pozitív. Mi van, ha félrevezet, mi van, ha így én is félrevezetek? És ha...? És akkor mi lesz...? És...?
És döntöttem. "Ezért most én is megteszem." Kövessétek végig, hogyan vezet célba Isten Lelke.  "és kiöntöm elé a szívem, Szeretlek Uram!" 
És éppen ezért félredobok minden kétséget, minden ördögi háttérszólamot. Hiszek Istennek, hiszek annak az első-belső hangnak, amelynek hatására a kosaramba került a könyv. Hiszem, hogy a vágyat és akarást Ő ültette szívembe. Hiszem, hogy ad bölcsességet, ad vezetést. És kérem: adja Önmagát, hogy Benne megtaláljam önmagamat. Azt hiszem, kész vagyok bejárni az utat újra és újra, amit a bűnös nő megtett Jézus lábáig. Ha kell, sűrű könnyfátyolon át. Ha kell, szúrós tekintetek közepette. Ha kell, át a szégyen tűzfalán. Ha kell, szilánk-tengeren lépdelve.
És remélem, akár a könnycseppekből, akár a vércseppekből, akár a szilánkon szikrázó szivárványos fényből a Kedves Olvasóra is áldás hull.

A Szilánk-tengeren túl

Amikor újra úgy érzem, hogy üvegcserepek szilánkjain kell járnom,

amikor attól rettegek, hogy a szilánk felsérti a lábamat,

amikor félek, hogy az éle örökre megsebez,

akkor jön Isten, és szőnyeget terít elém. A hosszú szőnyeg hozzá vezet.

Lépdelek rajta, és borzongva tekintek a Szilánk-tengerre, ahol bizonyosan elvesztem volna.

Lépdelek rajta, és bár utam biztonságos, de a talpam alatt érzem az apró üvegdarabkákat. A szőnyeg azonban megóv, nem tehetnek kárt bennem.

Lassan felkel a Nap. Végigragyog a Szilánk-tengeren. És én már csak gyönyörködöm az élükön megcsillanó sugarakban, a fel-felbukkanó szivárványban, és áldom Istent, hogy megóvott ettől a csalfa gyönyörűségtől.

Biztosítás

"...fal nélküli város lesz Jeruzsálem... én magam oltalmazom mindenfelől - így szól az ÚR."

Zakariás 2,8-9

Életbiztosítás, lakásbiztosítás, kötelező biztosítás, baleset-biztosítás... Bármennyire is istennek képzeli magát az ember, nem tud mit kezdeni a sorsszerű eseményekkel. Be kell hát biztosítani magunkat, hogy legalább anyagilag ne járjunk rosszul  - mintha a pénz pótolhatná a szívünkhöz nőtt autót, az élet munkáját felölelő lakást, a megsemmisülő emlékeket, vagy éppen magát az életet.

Nekem nincs biztosításom.

De számos más praktikám, amivel a holnapot, a történéseket a saját kezemben szeretném tartani, na az akad bőven. Tervezek, számolok, rendezek. Aztán valami keresztülhúz mindent, és én újratervezek, újraszámolok, újrarendezek. Talán más lesz, mint az eredeti elképzelésem, talán sose lesz olyan, mint a legelső vágyálom, de az én kezemben van. Én alkottam, én vigyázok rá. És természetesen szüntelenül várom, hogy Isten mellém áll, hogy megőriz engem, és biztosítja, amit szeretnék.

Pedig semmi szükség az emberi ügyeskedésre. És nincs szükség falakra, óriási erődítményekre az ellenséggel szemben. Maga az Élő Isten oltalmaz minden felől. Romboltassanak le hát a falak, amelyek az emberek, netán az Isten távoltartására  épültek! Majd Ő oltalmaz mindenfelől!

Talán Jób is ezt gondolta. De a Sátán Jóbról egészen biztosan: "Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van!" (Jób 1,10a) Jól megy a sora, megvan mindene, amire tisztességes ember vágyhat, Jób pedig féli és dicsőíti az Istent. Tiszta sor. Nade a Sátán körülveszi, megpróbálja, minden módon fojtogatja. Elvész a vagyon és - micsoda kibeszélhetetlen fájdalom - elvész a gyermek! Pedig Jób is próbálta biztosítani az életét: mindenért és mindenkiért rendszeresen mutatott be áldozatot az Isten előtt. Isten oltalmazza őt. Mégis elvész mindene. Hogy is van ez?

Jób példája kijózanít és megszégyenít. Az imént még olyan egyértelmű volt, hogy az Úr oltalmaz, hát mi bajom történhetne? Szőnyeget terít a lábam elé és puha bársonyon lépdelek a mennyország kapujáig. Aztán hopp (és egyben kopp), jön Jób, aki az Isten oltalma alatt állt, és mégis: mindene elveszett. 

Most akkor mi van???

Az van, hogy Isten oltalmazta az életét. Elveszett? Nem. A hit, a hálaadás a szívéből elveszett? Nem. A bizalom abban, hogy Isten minden körülmény közepette megőrzi, elveszett? NEM!

Azt hiszem, kötnöm kéne biztosítást. Istennél.