Textus: Zsoltárok 117.
Dicsérjétek az URat mind, ti népek, dicsőítsétek mind, ti nemzetek! Mert nagy az ő szeretete irántunk, az ÚR hűsége örökké tart. Dicsérjétek az URat!
Kedves Testvérek!
A napokban volt a bibliaolvasó kalauz szerint a 117. zsoltár a kijelölt igeszakasz, és akkor a magyarázat kapcsán elindult bennem egy gondolat. Azt írta az igemagyarázó, hogy olyan ez a zsoltár, hogy kis helyet foglal, de sok minden van benne. Pont úgy, ahogy a modern adathordozókon. Egy fél gyufásdoboznyi kütyün elfér egy fél videotéka, ezen a lapos, 15 dekás valamin elfér az elmúlt 11 hónapom több mint 100 igehirdetése, és mellette az a 30-40 könyv, amit ez idő alatt kiolvastam, és még a felét sem használtam ki a lehetőségnek. Becsapós nagyon, mert azt hinnénk, hogy ennyi mindennek sokkal nagyobb helyre, méretre van szüksége. Nehéz hinni a szemünknek, mert bármennyire is tagadjuk, de számít a látszat, számít a méret, számít a mennyiség. Valahogy úgy vagyunk kódolva, hogy azt gondoljuk: a nagy dolgok az igazán jó dolgok. Minél nagyobb valami, annál értékesebb is.
És így gondolkodunk az Isten dolgairól is. Legyen óriási a templom, legyen hatalmas a parókia, töltse meg azt száz meg ezer ember, mert az a valami. Az igehirdető pedig valami naaagy okosságot mondjon, soha ki nem jelentett titkokat tárjon fel, amit aztán meg lehet vitatni, meg lehet rágni, jobbról balról megvizsgálni. Igen, a látszat számít, a méret, a mennyiség. Oda megyünk, ahol nagy dolgok történnek, oda megyünk, ahol sokan vannak, azt hallgatjuk, aki nagyobbat, szenzációsabbat tud mondani. Sajnos, a legtöbbször eszerint döntünk.
Eszerint döntünk az Isten felől is. Ez az elvárásunk felé is. Tegyen valami nagy-nagy csodát! Mondjuk ha valami látványos, természet feletti, tudományos-fantasztikus filmbe illőt láthatnánk, vagy megszólítana és hallanánk a hangját, ha valami nagy-nagy dolgot tenne – na az lenne az igazi! És talán azért nem döntünk, azért nem döntöttünk még mellette, mert ezt az óriásit, ezt a rendkívülit, ezt a még soha nem látott és soha nem hallott valamit várjuk az Istentől. Ha eljövünk egy istentiszteletre, ha kinyitjuk a Bibliát, akkor legyen egy eget rengető, világot megváltoztató élmény, mindent elsöprő tapasztalás. Minden alkalommal. Egyik überelje a másikat, mert az előzőt már hallottuk, már megszoktuk, az már kevés. Valami új kell, valami több kell.
Ehhez képest én most a 117. zsoltárt hoztam elétek, ami az egész Szentírásban a legrövidebb fejezet. Vannak olyan régi Bibliák, ahol nem is önálló zsoltár, hanem hozzácsapják vagy a 116. zsoltár végéhez, vagy a 118. zsoltár elejéhez. Hiszen két rövidke versecske az egész, ugyan miért állna ott árván? Ugyan mit ér ez így magában, kurtán? Pedig ebben a rövid zsoltárban, ebben a legrövidebb fejezetben benne van minden, ami az Istenre nézve fontos, benne van minden, amit Róla tudnunk kell. Az, hogy Isten mindenki Istene, hogy szerető és kegyelmes, hogy hűséges és igaz, és hogy ezért dicséret illeti meg Őt. Ezt tudni, ezt hinni, ezt élni - elég.
Isten mindenki Istene. Így kezdődött a zsoltár: Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsőítsétek mind, ti nemzetek. Mind, ti népek, mind, ti nemzetek. Károlinál pedig így olvassuk: mint, ti pogányok. Nemcsak azok, akik az Isten közelében vannak, akik a kiválasztottai, akik már jól ismerik és szeretik őt. Nem, mindenki, minden nép, minden nemzet, a pogányok is! Ilyen értelemben beszél Pál apostol is a Római levélben Istenről. Ott és akkor az volt nagy kérdés a gyülekezetben, hogy Isten kinek az Istene: a zsidóké csupán, vagy a pogányoké is. Jézus Krisztus kihez küldetett, a zsidókhoz csupán, vagy a pogányokhoz is? Kihez szólt? Kiért jött? Kit mentett meg? Csak egyeseket? Vagy mindenkit? Erre mondja Pál: „Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére. (…) A népek – pogányok – irgalmáért dicsőítsék az Istent.” Isten tehát mindenkinek az Istene. Hiszen mindannyiunkat Ő teremtett, Ő hívott életre. Mindannyiunkat Ő szólít meg, mindannyiunkat Ő mentett meg. Ha visszatekintünk az első keresztyének idejére, akkor bólogatunk, hogy hát persze, zsidók is, pogányok is, szép egyetértésben. Kell is az mindkettőnek! De ha visszaugrunk a jelenbe, akkor már nem ilyen egyértelmű. Akkor már mi is furán állunk hozzá, ahogyan az évről évre tartott evangélizációhoz. Mert vagy azt gondoljuk, hogy ez csak nekünk szól, aki még soha nem hallott Istenről, az úgyse értené, ugyan mit változtatna rajta egy-két-három alkalom, mikor mi is évtizedek óta hallgatjuk... ezt csak mi tudhatjuk, ezt csak mi érthetjük. Vagy épp ellenkezőleg, azt gondoljuk, hogy mi ugyan miért jönnénk? Jöjjenek azok, akik még nem hallottak Istenről, aki még nem hallottak Jézusról, akik még nem tértek meg, mert mi köszönjük, már túl vagyunk rajta. Mindkét véglet hibás elképzelés, hibás út.
Isten mindenki Istene. Az evangéliumra, a megtérésre – akár naponként! – mindenkinek szüksége van. Először is, és sokadszor is! Isten mindenki Istene. Neked is Istened! Hozzád is szól! Érted is cselekszik! „Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsőítsétek mind, ti nemzetek!”
De miért is?
„Mert nagy az ő szeretete.” Érdekes-furcsa ez a fogalom, hogy szeretet. Amikor az ember olyan környezetben, olyan családban, olyan barátok közt él, ahol szeretet veszi körül, akkor mintha értékét veszítené egy kicsit az Isten szeretete. Anya is szeret, apa is szeret, a gyerekem is szeret, a barátom is szeret, hm… Isten is szeret… beállhat a sorba, ennyi. Pedig van ám különbség az ember szeretete és az Isten szeretete között! Mert ezek a kapcsolatok, az emberi érzések nagyon törékenyek, rendkívül sérülékenyek. Hamar előfordul, hogy egyszer csak azt vesszed észre, hogy nem szeret senki, vagy nem úgy szeretnek, ahogy vártad, nem az szeret, akitől igazán remélnéd, vagy nem úgy szeret, ahogyan te szükségét érzed. És innen csak egy lépés, hogy szeret-e egyáltalán valaki?
A Biblia legnagyobb örömhíre: az Isten szeret! „Nagy az Ő szeretete irántunk.” Nem véletlenül lett az evangélium szíve János evangéliuma 3. fejezetének 16. verse: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Nagy az Isten szeretete irántunk. Na végre valami, ami nagy, ami nem sűrített, nem kicsinyített, hanem igazán NAGY. Persze az is igaz, hogy sokszor ezt másképp tapasztaljuk, hovatovább egyáltalán nem így érezzük. És kíváncsian keressük, kutatjuk, mert tudni akarjuk, hogy mennyi az annyi, mekkora is pontosan a nagy? Amikor anyukám vagy nagymamám receptes füzetét lapozgatom, gyakran találkozom olyan kifejezésekkel, hogy „ízlés szerint”, „szokásos módon”, „amennyit felvesz”… és kezdő háziasszonyként szeretném tudni, hogy mégis mennyi az az ízlés szerinti, milyen az a szokásos mód, és egész pontosan mennyi az, amennyit felvesz. És ez csak egy recept. Mennyivel inkább tudni szeretnénk, hogy mekkora a nagy?
Kedves Testvérem! Szeretnéd tudni, mennyire szeret az Isten? Akkor tekints a keresztre és ott megtalálod a választ! Tekints a keresztre, ahol a Fiú Isten meghalt érted! Ott, Őbenne meglátod az Isten szeretetének minden ismeretet meghaladó gazdagságát. Ott, a kereszten értünk szenvedő Isten Fiában megláthatod, mekkora az Isten szeretete. Akkora, hogy odaadta érted a Fiát! Az egyszülöttet. A legdrágábbat, a legbecsesebbet. Őt tette átokká, őt tette bűnné, őt tette halottá azért, hogy te élhess. Hát ekkora nagy az Isten szeretete.
Az ifisekkel nemrégiben az Isten szeretetéről beszélgettünk, és akkor elmondtam nekik egy történetet, amit szeretnék most a gyülekezettel is megosztani. A történet akkor játszódott, amikor Luther Márton az első német nyelvű Bibliát nyomtatta Németországban. Egyszer az egyik nyomdász lánya felszedett a földről néhány lehullott papírlapot. Eddig - a reformáció előtti egyházi tanoknak köszönhetően - félt és rettegett az Istentől, aki szigorú büntetőbíróként figyeli cselekedeteinket, és a legkisebb hibáért is legkeményebben bünteti az eltévelyedőket. Ám ez a félős lányka az egyik papíron ezeket a szavakat találta: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy odaadta…” A vers maradék részét még nem nyomtatták ki. Mégis, amit látott, amit ebben a fél versben olvasott, az elég volt ahhoz, hogy valamit megindítson ennek a lánynak a szívében. A gondolat, hogy Isten bármit is ad, hatalmas örömet hozott az ő szívébe. Az apjának fel is tűnt ez a változás, és megkérdezte, hogy mi az oka ennek a nagy boldogságnak? Akkor a lány elővette a zsebéből az összegyűrt papírlapot, és az apja kezébe nyomta, aki szintén elolvasta: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy odaadta…” De mit adott? - kérdezte? A kislány egy darabig zavarban volt, majd azt válaszolta: Nem tudom. De ha annyira szeretett minket, hogy adott nekünk valamit, nem kell félnünk tőle.
Nem kell félnünk tőle – mert cserébe nem félelmet vár. Ő egész egyszerűen csak szeret, nagyon szeret, mert tudja, hogy erre éhezünk. Mert akiknek szeretniük kellene /kellett volna, azok nem tették meg. Akik szeretni tudnának /tudtak volna, azok nem akartak szeretni. Sokszor érezzük úgy, hogy magunkra maradtunk, üres, összetört szívvel. Magunkra maradtunk a kérdéssel: szeret egyáltalán engem valaki?
Lásd meg a menny válaszát, az Isten szavát: én szeretlek téged! Minden mértéket meghaladóan szeretlek, minden ismeretet meghaladóan szeretlek. Jézus Krisztusban szeretlek. Ha hiszel őbenne, nem veszel el, hanem az örök élet lesz a tied. Egyedül Jézus Krisztus által, egyedül hit által, egyedül kegyelemből. Mert kegyelmes az Isten, könyörülő, mint Atya a fiaihoz. Nem nézi, hogy kik vagyunk – ő szól mindenkihez. Nem nézi, hogy méltók vagyunk-e, elég jók vagyunk-e – ő megbocsátott, megkönyörült rajtunk, mielőtt kértük volna. Nem nézi, hogy mi eddig szerettük-e, most éppen szeretjük-e őt lobogó lánggal – ő előbb szeretett minket, ő már előbb bizonyságát adta annak, hogy „nagy az Ő szeretete irántunk”.
És az Ő hűsége örökké tart. Mert a hűség a szeretet-kapcsolat velejárója. Így van ez az emberi kapcsolatokban is. Ha szeretünk valakit, ahhoz hűségesek vagyunk, azt nem csaljuk meg, nem fordulunk el tőle egyik pillanatról a másikra – ha igazán szeretjük. De ez az érzés könnyen változik bennünk, hamar törékennyé válik bennünk. Mert ha a másik már nem szép, nem tetszik, már nem felel meg az elvárásainknak, már nem imád, nem istenít, nem szolgál minket, akkor hamar kijelentjük: nem szeretem. Vagy ki sem mondjuk, hanem egész egyszerűen tévutakra indulunk, nem maradunk hűségesek, hanem mást keresünk helyette.
Mekkora áldás, hogy Isten nem így tesz! Mert ha ez lenne az Isten törvénye is, ha ilyen lenne az Isten szeretete és hűsége is, akkor már rég lecserélt volna engem is, meg téged is… Mert nem tetszik neki, ahogy élünk a magunk törvénye szerint, ahogy beszélünk egymással, ahogy beszélünk Istenről, nem tetszik neki, ahogy viszonyulunk egymáshoz. Már rég lecserélhetett volna az Isten, mert nem túl szép – legfeljebb csak mutatós – ahogy álarcként hordjuk az Isten-képűséget. Réges-rég lecserélhetett volna minket az Isten, mert nem felelünk meg a vele kötött szövetség azon egyetlen pontjának sem, hogy „aki hisz őbenne”, mert sokszor dehogy hiszünk… Nemhogy imádjuk, meg dicsérjük… Ha az Isten úgy működne, ahogyan mi emberek, már rég hátat fordíthatott volna nekünk, mert nem tekintjük Őt egyedüli Urunknak és Istenünknek. Mert nem szolgálunk neki se hálából, se sehogyan. Ha ez lenne a mérce, ha az Isten ember lenne, már rég keresett volna mást helyettünk.
De nem ember az Isten, ezért az Ő hűsége nem inog meg! Mert ez a szeretet-kapcsolat ez nem rajtunk múlik, hanem Rajta. Az Ő igaz volta az alapja, nem a mi jócselekedeteink. Mert azok csak ideig-óráig valók. Ma még van bennünk lelkesedés, ma még van hozzá kedvünk, de hogy holnap mi lesz?... ki tudja? Az Isten hűsége, igazsága azonban megmarad. A kereszt nem veszíti el hatalmát. Jézus Krisztus vérének ereje, a kereszt ragyogása nem halványul el soha.
Péntek este hangzott el az evangélizáción, hogy akár egyetlen megértett mondat a Bibliából megmentheti az embert. Akarjuk hát megérteni ezt az egyet Istenről: „nagy az Ő szeretete irántunk, az Úr hűsége örökké tart.”
Dicsérjétek az Urat! Hadd utaljak vissza a tegnap esti bizonyságtételre is, ahol a kedves testvérünk elmondta, hogy amikor Isten őt megszólította, akkor egyértelmű volt számára, hogy szolgálatra hívja el. Arra, hogy elmondja mindenkinek, milyen csodát tett vele az Úr. Hogy dicséri az Ő nevét, az Ő hatalmát. Dicsérjétek az Urat! Dicsérjétek, mert már megtapasztaltátok, mert már nyilvánvalóvá lett előttetek az Ő szeretetének és hűségének nagysága. De ma – amikor a régi egyházi rend szerint reménység vasárnapja van – dicsérhetjük Istent azért is, mert reménykedünk abban, hogy meg fogjuk tapasztalni, hogy mi is átéljük, hogy mi is megérezzük: „nagy az Isten szeretete irántunk”. És remélhetjük, hogy ez így is marad. Hogy az Isten szeretete és hűsége velünk marad.
Azzal a reménységgel lehetünk és térhetünk vissza a hétköznapjainkba, hogy a szerető Isten hűsége örökké tart, szeretetével örökké velünk lesz, vezet minket, el egészen az üdvösség kapujáig. Dicsérjétek az Urat! Legyen így! Ámen.
