Kiválasztott... hűséges... megtart... megvált - Az Úr szenvedő szolgája

"Közel van, aki igazságot ad nekem...

Íme, az én Uram, az Úr megsegít engem."

Olvasandó: Ézsaiás 50,4-10

Igehirdetés

(elhangzott: 2016.02.07-én a Bp-Rákoscsabai Református templomban)

A felolvasott igeszakasz egy sorozat része Ézsaiás próféta könyvén belül, mégpedig az úgynevezett Ebed-Jahve énekek egyike, amelyek az Úr szenvedő szolgájáról szólnak. És erről a szolgáról azt mondja most nekünk ez a szakasz, hogy hűséges tanítvány, aki naponta imádságban fordul Istenhez, aki hallgat Istenre, aki engedelmes, aki megáll a gúnyolódás és gyalázás közepette, és Istennek adja az igazságszolgáltatás jogát.

De vajon ki ez a hűséges tanítvány? Ki az Isten szenvedő szolgája? Mi, akik már ismerhetjük Jézust, azonnal őrá vonatkoztatjuk ezt az egészet. Ami egyfelől teljesen jogos és rendben is van teológiailag mindenképpen. Viszont ezzel együtt máris távol kerül tőlünk, de távol minden embertől, aki valaha hallotta ezeket az igéket. Pedig hiszem, hogy volt ennek mondanivalója már az első hallgatók számára is, akik semmit nem tudtak még Jézusról, és az ígéretek vonalát sem húzták meg ilyen távlatokig. De van mondanivalója az egyes ember számára is. Nyilván akkor lesz teljessé a kép, amikor Jézus eljön és minden benne lesz igenné és ámenné. De addig is nézzük végig, mikor kinek mit jelenthetett ez a néhány igevers.

Amikor Ézsaiáson keresztül mindezt elmondta Isten, Izráel népe a babiloni fogság idejét élte. Szorongatva voltak, gyalázva, meghurcolva, semmibe véve – hiszen rabok voltak. Gondoljuk csak végig magunkban őszintén, milyen érzések vannak bennünk, mikor a busszal elmegyünk a Kozma utcai börtön előtt... hogyan gondolunk az ott bent lévőkre… na pont ezt érezte mindenki Izráel népével kapcsolatban. Minden rosszban részük volt, amiről a próféta ír: verték a hátukat, tépték a szakállukat, leköpték őket. Egy ilyen népet látva nem az jut eszünkbe, hogy wow! de szép is a kiválasztott nép tagjának lenni! Vagy később, amikor a Jézus utáni időkben szétszórattak a világ minden tájára… vagy amikor marhavagonokba zsúfolva hurcolták őket a vesztőhelyre… hát nem az a dicsőséges kiválasztotti lét ez, amire nézve az ember felkiált, hogy „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, Szép magyar vitézek, aranyos leventék!”

Ők mégis abba kapaszkodtak, ez volt a reménységük forrása, hogy Isten kiválasztotta őket. És ez a kiválasztó Isten hűséges. Akkor is, ha ők maguk hűtlenek – és hát tudjuk, hogy azok voltak, ó de hányszor és hányféleképpen… Hűséges akkor is, ha ők alkalmatlanok is – hiszen hallottuk az istentisztelet elején felolvasott igéből: „nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi nép közt a legnagyobbak volnátok, hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép közt…” És ha nem is voltak se nagyok, se tökéletesek, se alkalmasok, de Isten alkalmassá tette őket: „olyanná tette arcomat, mint a kovakő”, hogy elviselhessék mindazt, ami rájuk zúdult. És mert kiválasztotta őket az Isten, igazságot is szolgáltatott az övéinek. Ez a reménysége Izráel népének, ebben van az ő erejük.

És mint nép, attól erősek, egységesek, hogy tagonként, egyenként is hiszik ezt, élik ezt. De mit is?

Azt, hogy Isten kiválasztása miatt lett az ember az, aki. Nem tudom, rémlik-e valami a kiválasztott voltunkról valami Kálvintól… vagy a heidelbergi kátéból: „Hiszem, hogy Isten fia a világ kezdetétől fogva a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által magának az igaz hitben megegyező, örökéletre elválasztott sereget gyűjt, azt oltalmazza és megtartja; és hiszem, hogy ennek a seregnek én is élő tagja vagyok és mind-örökké az maradok.” Nem az alkalmasságunk miatt, nem a végtelen sok jócselekedetünk miatt, amiről kigyomlálhatatlan módon hiszik sokan, hogy bármi érdemszerző erejük lenne… nem a hűségünk miatt, nem miattunk választott ki az Isten. És ez örömhír is egyben, mert nem akadály az sem, ha teljesen alkalmatlannak érezzük magunkat. Isten kiválasztott, mert így döntött, mert szeret.

Egy nép attól lesz erős és egységes, hogy tagonként, egyenként is élik, hiszik azt, hogy ez a kiválasztó Isten hűséges. Hogy a kettőnk kapcsolata nem az Ő oldaláról bizonytalan, Ő ott van, mindig ott van. Nem hagy el, nem fordul el soha, mert nem azért választott ki egykor, hogy majd eldobjon, mint megunt játékot. Drágák vagyunk számára, szeret minket.

Egy nép attól lesz erős és egységes, hogy tagonként, egyenként is hiszik, élik azt, hogy naponként a kiválasztó és hűséges Isten elé állnak, hallgatnak szavára. Nemrégiben a facebook-on jött szembe velem egy kép, amin egy vastag porréteggel fedett Biblia volt azzal a felirattal, hogy amíg csukva van, hogyan mondhatod, hogy Isten az, aki nem szól hozzád? Mert ha az ember veszi a fáradtságot, odaszánja magát, az időt, leül és elcsendesedik, akkor Isten szól! Nincs nap, hogy ne szólna valami módon. Hát el lehet képzelni olyan szülő-gyerek kapcsolatot, ahol a szülő ne szólna a gyermekéhez? A kérdés az, hogy a gyermek odafigyel-e, meghallgatja-e? Hihetetlen szükségünk van erre! Ha Isten nem szólna, eltévednénk, mert akkora zűrzavar van körülöttünk, annyira két-, meg sokszínűek az emberek, hogy nem lehet eligazodni köztük. Szükségünk van Isten szavára, különben feladnánk az egészet a nehézségek közepette. Megkeserednénk, amikor akarjuk és tesszük a jót, magunk körül meg azt látjuk, hogy lépten-nyomon belénk kötnek, kritizálnak, kétségbe vonnak, hülyének néznek. Hamar meg lehet ezt unni, hamar bele lehet ebbe keseredni, ha közben nem hallgatja az ember Isten biztató szavát!

Egy nép attól lesz erős és egységes, hogy tagonként, egyenként is hiszik, élik azt, hogy a kiválasztó, hűséges Isten minden reggel megadja a szükséges erőt ahhoz, hogy megállhassunk a gúnyolódás, gyalázás közepette. Elsőre talán azt gondoljuk, hogy azért ez mégis messze van tőlünk, szabad országban élünk, azt hiszünk, amit akarunk. De vajon nem nevetik-e ki egymást a gyerekek, ha az iskolában egy kis csoport hittanra gyülekezik? Vajon nem kell-e titkolnia a fiataloknak, hogy nem az evilági trendekhez, hanem Istenhez igazodnak? Vajon nem nézik-e komplett idiótának, retardáltnak azokat a felnőtteket, akik nem önmagukat valósítják meg, hanem az Isten akaratát? Messze van-e tőlünk a gúnyolódás, a gyalázkodás? Nem hiszem… Bizony, ha valaki felvállalja a hitét, érik bántások, nem is kevés. Ne csukjuk be a szemünket! Keresztyénüldözés ma is van. Ebben az órában is meghal valaki azért, mert ragaszkodik Jézus Krisztushoz. Nem messze… olyan 5 órányi repülőútra innen… És a távolság egyre csökken, a veszély közeledik. Nemcsak az idegenhitű bevándorlókra gondolok, hanem a saját, európai népünkre. Nemrégiben olvastam egy döbbenetes eseményről, amely Norvégiában történt meg, és sajnos nem egyszeri, hanem rendszeres! Egy családtól azért vették el mind az 5 gyermeküket – a 9 éves legnagyobbat éppúgy, mint a 3 hónapos, még szoptatott kisbabát, mert a pünkösdista család túl komolyan veszi a vallását, és ezzel rossz irányba befolyásolják a gyermekek fejlődését. Ráadásul a gyerekeket is elszakították egymástól, két külön intézményben vannak elhelyezve, és a gyerekvédelem (ha lehet ezt védelemnek nevezni…) már az örökbeadásukat intézi… Messze van a keresztyénüldözés? Nem hiszem.

És hogyan lehet megmaradni mindezek közepette? Úgy lesz erős és egységes egy nép, hogy egyenként is hisszük, hogy a kiválasztó és hűséges Isten igazságot szolgáltat. Ez a hit pedig hihetetlen felszabadító erővel bír! Egyrészt meg így nem nekünk kell őrizgetnünk a sérelmeket, meg rangsorolni azokat – és nyilván csak a másokét, mert nekünk ilyen nincsen… - és nem nekünk kell kicsinyesen megtorolni azokat. Mert Isten biztosan és a legjobbkor, és a legjobban megteszi ezt.

Attól volt Izráel, mint nép erős, mert a tagjai hitték és gyakorolták mindezt. Attól lehet a keresztyének közössége, itt ez a Rákoscsabai gyülekezet erős és egységes nép, ha egyenként is hisszük, éljük, tesszük mindezeket: a naponkénti leborulást, Istenre figyelést, benne bízást. Így lehetünk „Jézusnak épült hús-vér templom”. Nem holt, néma kövekből, hanem élő és bizonyságot tevő hús-vér keresztyénekből. Olyanokból, akik meghallják a próféta szavát:

Aki köztetek féli az URat, hallgasson szolgája szavára! vagy ahogy az evangéliumokban olvassuk Isten szavát: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Akit Isten kiválasztott a világ kezdetekor, hogy világítson azoknak, akik a sötétségben járnak. Aki megélte, hirdette, hogy Isten hűséges, és kiválasztása nem a cselekedeteken, nem a törvény tökéletes betartásán, hanem az Isten szeretetén alapul. Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok! – aki minden, de minden lépése előtt leborult a mennyei Atya előtt, tőle kért erőt, és neki adott hálát. És igen, Jézus Krisztus az Isten szenvedő szolgája, aki a szó legszorosabb értelmében élte végig mindazokat a megaláztatásokat, amelyekről Ézsaiás beszél: verték a hátát, gyalázták, köpködték, és aki nem azért tűrte mindezt, mert nem volt más választása, hiszen angyalok seregeit inthette volna egy szavával harcba, hanem éppen az Atya iránti határtalan engedelmességből. Sőt, Isten minden emberi képzeletnél és tűréshatárnál továbbment: hagyta, hogy Krisztus gyalázatban maradjon az ítélethozatalban, hagyta, hogy kiálljanak elé vádlói és mindenféle koholt, egymásnak is ellentmondó vádakat szórjanak rá, hagyta, hogy ott szégyenben maradjon.

S hogy miért? Azért, hogy a legmélyebb pontra is eljusson, ahová el lehet jutni. Amikor a Fiú mindenen keresztülmenve eljut addig a pontig, hogy kimondja: „Én Istenem, miért hagytál el engem!” El tudjuk ezt képzelni? Fel tudjuk fogni ezt a mélységet, amikor az Atya elhagyja Fiát, a vele egyet? Amikor úgy tűnik, hogy egy pillanatra maga a Szentháromság szakad darabokra? Nincs ennél nagyobb mélység! És Isten megmutatta, hogy még ebből is van visszaút.

A végső ítélethozatal ugyanis nem a nagytanács, vagy Pilátus előtt történt, és nem ért véget a kereszten. Isten igazi győzelme és dicsősége csak harmadnapra lett nyilvánvalóvá azzal, hogy az Atya feltámasztotta, győzelmet aratott a halálon és minden gyalázaton. Ezt pedig nem önmagáért tette, hanem értünk. Azért, hogy megmutassa: nincs olyan szenvedés és mélység, amin ne lehetne Úr. A mi életünkben is így van, így lehet ez.

Forduljunk hát Őhozzá naponta bizalommal! Legyünk mi is egyedül az Ő szolgái! Legyen a fülünk nyitott: az Ő igéjére, hogy szánk egyedül az Ő igéjét tudja szólni! És éljük át a hatalmas, szent és dicső Isten szabadítását napról-napra, hogy így lehessünk áldássá mindazok számára, akiket ránk bízott az Úr! Ámen.