"Közel van, aki igazságot ad nekem...
Íme, az én Uram, az Úr megsegít engem."
Olvasandó: Ézsaiás 50,4-10
Igehirdetés
A felolvasott igeszakasz egy sorozat része Ézsaiás próféta
könyvén belül, mégpedig az úgynevezett Ebed-Jahve énekek egyike, amelyek az Úr
szenvedő szolgájáról szólnak. És erről a szolgáról azt mondja most nekünk ez a
szakasz, hogy hűséges tanítvány, aki naponta imádságban fordul Istenhez, aki
hallgat Istenre, aki engedelmes, aki megáll a gúnyolódás és gyalázás közepette,
és Istennek adja az igazságszolgáltatás jogát.
De vajon ki ez a hűséges tanítvány? Ki az Isten szenvedő
szolgája? Mi, akik már ismerhetjük Jézust, azonnal őrá vonatkoztatjuk ezt az
egészet. Ami egyfelől teljesen jogos és rendben is van teológiailag
mindenképpen. Viszont ezzel együtt máris távol kerül tőlünk, de távol minden
embertől, aki valaha hallotta ezeket az igéket. Pedig hiszem, hogy volt ennek
mondanivalója már az első hallgatók számára is, akik semmit nem tudtak még
Jézusról, és az ígéretek vonalát sem húzták meg ilyen távlatokig. De van
mondanivalója az egyes ember számára is. Nyilván akkor lesz teljessé a kép,
amikor Jézus eljön és minden benne lesz igenné és ámenné. De addig is nézzük
végig, mikor kinek mit jelenthetett ez a néhány igevers.
Amikor Ézsaiáson keresztül mindezt elmondta Isten, Izráel
népe a babiloni fogság idejét élte. Szorongatva voltak, gyalázva, meghurcolva,
semmibe véve – hiszen rabok voltak. Gondoljuk csak végig magunkban őszintén,
milyen érzések vannak bennünk, mikor a busszal elmegyünk a Kozma utcai börtön
előtt... hogyan gondolunk az ott bent lévőkre… na pont ezt érezte mindenki
Izráel népével kapcsolatban. Minden rosszban részük volt, amiről a próféta ír:
verték a hátukat, tépték a szakállukat, leköpték őket. Egy ilyen népet látva
nem az jut eszünkbe, hogy wow! de szép is a kiválasztott nép tagjának lenni!
Vagy később, amikor a Jézus utáni időkben szétszórattak a világ minden tájára…
vagy amikor marhavagonokba zsúfolva hurcolták őket a vesztőhelyre… hát nem az a
dicsőséges kiválasztotti lét ez, amire nézve az ember felkiált, hogy „Hej! ha
én is, én is köztetek mehetnék, Szép magyar vitézek, aranyos leventék!”
Ők mégis abba kapaszkodtak, ez volt a reménységük forrása,
hogy Isten kiválasztotta őket. És ez a kiválasztó Isten hűséges. Akkor is, ha
ők maguk hűtlenek – és hát tudjuk, hogy azok voltak, ó de hányszor és
hányféleképpen… Hűséges akkor is, ha ők alkalmatlanok is – hiszen hallottuk az
istentisztelet elején felolvasott igéből: „nem azért szeretett meg, és nem
azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi nép közt a legnagyobbak
volnátok, hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép közt…” És ha nem is
voltak se nagyok, se tökéletesek, se alkalmasok, de Isten alkalmassá tette
őket: „olyanná tette arcomat, mint a kovakő”, hogy elviselhessék mindazt, ami
rájuk zúdult. És mert kiválasztotta őket az Isten, igazságot is szolgáltatott
az övéinek. Ez a reménysége Izráel népének, ebben van az ő erejük.
És mint nép, attól erősek, egységesek, hogy tagonként,
egyenként is hiszik ezt, élik ezt. De mit is?
Azt, hogy Isten kiválasztása miatt lett az ember az, aki.
Nem tudom, rémlik-e valami a kiválasztott voltunkról valami Kálvintól… vagy a
heidelbergi kátéból: „Hiszem, hogy Isten fia a világ kezdetétől fogva a világ
végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által magának az
igaz hitben megegyező, örökéletre elválasztott sereget gyűjt, azt oltalmazza és
megtartja; és hiszem, hogy ennek a seregnek én is élő tagja vagyok és
mind-örökké az maradok.” Nem az alkalmasságunk miatt, nem a végtelen sok
jócselekedetünk miatt, amiről kigyomlálhatatlan módon hiszik sokan, hogy bármi
érdemszerző erejük lenne… nem a hűségünk miatt, nem miattunk választott ki az
Isten. És ez örömhír is egyben, mert nem akadály az sem, ha teljesen alkalmatlannak
érezzük magunkat. Isten kiválasztott, mert így döntött, mert szeret.
Egy nép attól lesz erős és egységes, hogy tagonként,
egyenként is élik, hiszik azt, hogy ez a kiválasztó Isten hűséges. Hogy a
kettőnk kapcsolata nem az Ő oldaláról bizonytalan, Ő ott van, mindig ott van.
Nem hagy el, nem fordul el soha, mert nem azért választott ki egykor, hogy majd
eldobjon, mint megunt játékot. Drágák vagyunk számára, szeret minket.
Egy nép attól lesz erős és egységes, hogy tagonként,
egyenként is hiszik, élik azt, hogy naponként a kiválasztó és hűséges Isten elé
állnak, hallgatnak szavára. Nemrégiben a facebook-on jött szembe velem egy kép,
amin egy vastag porréteggel fedett Biblia volt azzal a felirattal, hogy amíg
csukva van, hogyan mondhatod, hogy Isten az, aki nem szól hozzád? Mert ha az
ember veszi a fáradtságot, odaszánja magát, az időt, leül és elcsendesedik,
akkor Isten szól! Nincs nap, hogy ne szólna valami módon. Hát el lehet képzelni
olyan szülő-gyerek kapcsolatot, ahol a szülő ne szólna a gyermekéhez? A kérdés
az, hogy a gyermek odafigyel-e, meghallgatja-e? Hihetetlen szükségünk van erre!
Ha Isten nem szólna, eltévednénk, mert akkora zűrzavar van körülöttünk, annyira
két-, meg sokszínűek az emberek, hogy nem lehet eligazodni köztük. Szükségünk
van Isten szavára, különben feladnánk az egészet a nehézségek közepette.
Megkeserednénk, amikor akarjuk és tesszük a jót, magunk körül meg azt látjuk,
hogy lépten-nyomon belénk kötnek, kritizálnak, kétségbe vonnak, hülyének
néznek. Hamar meg lehet ezt unni, hamar bele lehet ebbe keseredni, ha közben
nem hallgatja az ember Isten biztató szavát!
Egy nép attól lesz erős és egységes, hogy tagonként,
egyenként is hiszik, élik azt, hogy a kiválasztó, hűséges Isten minden reggel
megadja a szükséges erőt ahhoz, hogy megállhassunk a gúnyolódás, gyalázás
közepette. Elsőre talán azt gondoljuk, hogy azért ez mégis messze van tőlünk,
szabad országban élünk, azt hiszünk, amit akarunk. De vajon nem nevetik-e ki
egymást a gyerekek, ha az iskolában egy kis csoport hittanra gyülekezik? Vajon
nem kell-e titkolnia a fiataloknak, hogy nem az evilági trendekhez, hanem
Istenhez igazodnak? Vajon nem nézik-e komplett idiótának, retardáltnak azokat a
felnőtteket, akik nem önmagukat valósítják meg, hanem az Isten akaratát? Messze
van-e tőlünk a gúnyolódás, a gyalázkodás? Nem hiszem… Bizony, ha valaki
felvállalja a hitét, érik bántások, nem is kevés. Ne csukjuk be a szemünket!
Keresztyénüldözés ma is van. Ebben az órában is meghal valaki azért, mert
ragaszkodik Jézus Krisztushoz. Nem messze… olyan 5 órányi repülőútra innen… És
a távolság egyre csökken, a veszély közeledik. Nemcsak az idegenhitű
bevándorlókra gondolok, hanem a saját, európai népünkre. Nemrégiben olvastam
egy döbbenetes eseményről, amely Norvégiában történt meg, és sajnos nem
egyszeri, hanem rendszeres! Egy családtól azért vették el mind az 5 gyermeküket
– a 9 éves legnagyobbat éppúgy, mint a 3 hónapos, még szoptatott kisbabát, mert
a pünkösdista család túl komolyan veszi a vallását, és ezzel rossz irányba
befolyásolják a gyermekek fejlődését. Ráadásul a gyerekeket is elszakították
egymástól, két külön intézményben vannak elhelyezve, és a gyerekvédelem (ha
lehet ezt védelemnek nevezni…) már az örökbeadásukat intézi… Messze van a
keresztyénüldözés? Nem hiszem.
És hogyan lehet megmaradni mindezek közepette? Úgy lesz erős
és egységes egy nép, hogy egyenként is hisszük, hogy a kiválasztó és hűséges
Isten igazságot szolgáltat. Ez a hit pedig hihetetlen felszabadító erővel bír!
Egyrészt meg így nem nekünk kell őrizgetnünk a sérelmeket, meg rangsorolni
azokat – és nyilván csak a másokét, mert nekünk ilyen nincsen… - és nem nekünk
kell kicsinyesen megtorolni azokat. Mert Isten biztosan és a legjobbkor, és a
legjobban megteszi ezt.
Attól volt Izráel, mint nép erős, mert a tagjai hitték és
gyakorolták mindezt. Attól lehet a keresztyének közössége, itt ez a Rákoscsabai
gyülekezet erős és egységes nép, ha egyenként is hisszük, éljük, tesszük
mindezeket: a naponkénti leborulást, Istenre figyelést, benne bízást. Így
lehetünk „Jézusnak épült hús-vér templom”. Nem holt, néma kövekből, hanem élő
és bizonyságot tevő hús-vér keresztyénekből. Olyanokból, akik meghallják a
próféta szavát:
Aki köztetek féli az URat, hallgasson szolgája szavára! vagy
ahogy az evangéliumokban olvassuk Isten szavát: „Ez az én szeretett Fiam, őt
hallgassátok!” Akit Isten kiválasztott a világ kezdetekor, hogy világítson
azoknak, akik a sötétségben járnak. Aki megélte, hirdette, hogy Isten hűséges,
és kiválasztása nem a cselekedeteken, nem a törvény tökéletes betartásán, hanem
az Isten szeretetén alapul. Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok! – aki minden,
de minden lépése előtt leborult a mennyei Atya előtt, tőle kért erőt, és neki
adott hálát. És igen, Jézus Krisztus az Isten szenvedő szolgája, aki a szó
legszorosabb értelmében élte végig mindazokat a megaláztatásokat, amelyekről Ézsaiás
beszél: verték a hátát, gyalázták, köpködték, és aki nem azért tűrte mindezt,
mert nem volt más választása, hiszen angyalok seregeit inthette volna egy
szavával harcba, hanem éppen az Atya iránti határtalan engedelmességből. Sőt, Isten
minden emberi képzeletnél és tűréshatárnál továbbment: hagyta, hogy Krisztus
gyalázatban maradjon az ítélethozatalban, hagyta, hogy kiálljanak elé vádlói és
mindenféle koholt, egymásnak is ellentmondó vádakat szórjanak rá, hagyta, hogy
ott szégyenben maradjon.
S hogy miért? Azért, hogy a legmélyebb pontra is eljusson,
ahová el lehet jutni. Amikor a Fiú mindenen keresztülmenve eljut addig a
pontig, hogy kimondja: „Én Istenem, miért hagytál el engem!” El tudjuk ezt
képzelni? Fel tudjuk fogni ezt a mélységet, amikor az Atya elhagyja Fiát, a
vele egyet? Amikor úgy tűnik, hogy egy pillanatra maga a Szentháromság szakad
darabokra? Nincs ennél nagyobb mélység! És Isten megmutatta, hogy még ebből is
van visszaút.
A végső ítélethozatal ugyanis nem a nagytanács, vagy Pilátus
előtt történt, és nem ért véget a kereszten. Isten igazi győzelme és dicsősége
csak harmadnapra lett nyilvánvalóvá azzal, hogy az Atya feltámasztotta,
győzelmet aratott a halálon és minden gyalázaton. Ezt pedig nem önmagáért
tette, hanem értünk. Azért, hogy megmutassa: nincs olyan szenvedés és mélység,
amin ne lehetne Úr. A mi életünkben is így van, így lehet ez.
Forduljunk hát Őhozzá naponta bizalommal! Legyünk mi is
egyedül az Ő szolgái! Legyen a fülünk nyitott: az Ő igéjére, hogy szánk egyedül
az Ő igéjét tudja szólni! És éljük át a hatalmas, szent és dicső Isten szabadítását
napról-napra, hogy így lehessünk áldássá mindazok számára, akiket ránk bízott
az Úr! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése