Mária, tudtad...?

„…egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket,

mert közeledik a megváltásotok.”

Olvasandó: Lukács 1,26-38

„Íme, az Úr szolgálóleánya:

történjék velem a te beszéded szerint!”

Amikor valaki megtudja, hogy gyermeket vár, hirtelen napok, évek peregnek le a szeme előtt, másodpercek alatt képződik meg a szülők gondolataiban a születendő gyermek teljes élete. Főleg az édesanyák azok, akik az első pillanattól fontolgatják, hogy vajon kicsoda is az, aki a szívem alatt növekszik? Vajon időben érkezik majd? És egészséges lesz? No és kire fog hasonlítani – az apja szemét örökli, vagy az én hajamat? És kinek a természetét? Egyáltalán: milyen sorsa lesz vajon? Mert akárhogy is van, de minden szülő a lehető legjobbat tervezi gyermeke számára, a lehető legjobbat szeretné megadni neki. Ha elégedett a saját életével, akkor legalább olyat. Ha nem, akkor attól csakis jobbat. Sok forgatókönyv születik meg hirtelen, vagy a hetek hónapok múlásával. És még ha egész konkrét elképzelésünk van is, egész pontos terveink vannak, és nagyon következetesen tartjuk is hozzá magunkat, akkor is előfordul, hogy nem várt fordulatok következnek.

El tudom képzelni, hogy amikor Mária megtudja, hogy gyermeke lesz, neki valahogy mégsem az öröm az első reakciója. Talán inkább sokkolja őt Gábriel angyal bejelentése. Egyáltalán már az, hogy egy angyalt lát. Aztán az, hogy még szóba is áll vele, az egyszerű lánnyal, a mondhatni jelentéktelen senkivel, akinek a neve is azt jelenti, hogy keserűség. Gábriel pedig azt mondja neki, hogy üdvözlégy, örülj, mert az Úr veled van! Majd pedig azt, hogy bár férfit nem ismer, fiút szül majd. De hát hogyan? És miért pont ő? És mi lesz így vele, a tisztességével, a becsületével? Mi lesz a jegyesével, Józseffel? Mi lesz a gyermekkel, aki a világ számára láthatóan törvénytelen módon jön a világra? Persze tudja az angyali üzenetből, hogy a gyermek nem hétköznapi gyermek lesz. „Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának nevezik majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége.” Igen, különleges gyermek lesz. Na de egy édesanyának mindig a legszebb és legkülönlegesebb a saját gyermeke! De mégis… az Isten Fiát, a Magasságos gyermekét fogja világra hozni. Ez így sejtelmesen, mégis jól hangzik, de vajon fel tudta-e mérni abban a pillanatban, vagy a várakozás hónapjaiban Mária, hogy pontosan mit is jelent ez, mivel is fog járni ez a megtisztelő küldetés? Sejtette-e vajon, milyen út vár a gyermekre, amíg uralkodóvá nem lesz? A napokban találtam egy gyönyörű éneket, amely éppen ezt a kérdést teszi fel:

Tudta ezt Mária? Talán sejtette… Mi tudtuk, vagy legalább sejtettük, amikor gyermekünk születésére vártunk, hogy mivé lesz majd? Sejtettük, milyen utat fog bejárni, milyen iskola padjait koptatja, milyen társat választ magának, milyen szakmát tanul? Még ha gondoltuk, terveztük, akartuk is, mennyi minden másképp alakult! És amikor a saját életünkre gondolunk, tudtuk, vagy legalább sejtettük, hogy az lesz, belőlünk, aki? Tudtuk, vagy legalább sejtettük, milyen utat járunk majd be? Legalább fogalmunk volt róla, milyen akadályokat kell majd leküzdenünk, milyen mélységeket és magasságokat kell majd bejárnunk? Vagy amikor elindultunk az Isten útján, csak egy pillanatra is fel tudtuk mérni, mivel jár majd mindez?

Sokat számít ezen az úton – az Isten útján – hogy a biztos cél megvan. Mária biztosan tudhatta Gábriel angyaltól, hogy a gyermek, akit világra hoz majd, az Isten Fia, és ő lesz, aki megváltja a világot. Ez volt a cél. De mivel előtte soha semmi ehhez hasonló nem történt még emberrel, az odáig vezető útról sejtelme sem lehetett Máriának. Tudta ő, hogy mivel jár mindez? Dehogy tudta! Csak annyit tudott, hogy ez az Isten akarata, kijelölt útja számára. És ez abban a pillanatban elég volt.

Amikor mi elindultunk az Isten útján, talán megvolt az ismeretünk, megvolt az elméleti tudásunk, megvolt még talán a cél is – a mennyek országának és az örök életnek ígérete. Tudtuk – de legalábbis sejtettük – hogy ez a jó út, ez az, amelyet követnünk el, amelyen járnunk kell, amelyen rajta kell maradnunk minden nehézség árán is. De sejtettük legalább egy kicsit, a szívünk mélyén, mekkora lehetőség az Isten lába nyomában járni, áldásokat, örömöket tapasztalni? Abba pedig tényleg nem tudom, belegondoltunk-e, mennyire lesz majd nehéz és küzdelmes, hogy az Istennel járni sokszor azt jelenti, hogy a környezetünkkel, a világgal, de időnként a saját vágyainkkal is szembe kell haladni?

És ha tudtuk volna, már ott az első pillanatban, vajon igent mondunk-e akkor is? Nagy bátorság kell ehhez, nagy hit, vagy még inkább nagy Isten! Igen, ahhoz, hogy az Isten útjára, akaratára igent tudjunk mondani, ismerni kell az Isten hatalmát. Máriának is ismernie kellett ezt. Ezért árulja el neki az angyal, hogy rokona, a meddőnek mondott, idős Erzsébet is gyermeket vár. Már a hatodik hónapban van. Íme: „az Istennek semmi sem lehetetlen”. Mária ezek után borul térdre az Úr küldötte előtt. Igen, szükséges, hogy legalább megsejtsük az ő hatalmát – az életünk felett, a természet törvényei felett, az egész világ felett. … az erejét – a mi erőtlenségünk felett. … a kegyelmét – a mi gyarlóságunk ellenére is. … a szeretetét – a mi közönyösségünk ellenére is.

Az élet legnagyobb pillanata ezt felismerni, és erre a hatalmas, erős és kegyelmes, szerető Istenre igent mondani. Biztos vagyok benne, hogy sok szép pillanat adatott a későbbiekben Mária életében: amikor újszülött gyermekét babusgatta, vagy amikor húsvétkor a feltámadott Fiával találkozott. De mégis, életének legnagyobb és legmeghatározóbb pillanata, amikor ki tudja mondani: „Íme, az Úr szolgálóleánya”. Kész vagyok a feladat elvégzésére, kész vagyok mindannak a vállalására, amit elvársz tőlem, Uram! „történjék velem a te beszéded szerint!” Kész vagyok hinni Neked, kész vagyok bízni Benned, kész vagyok követni Téged. És ez a legfontosabb döntés – Mária életében, és a mi életünkben is.

Sokan vannak, akik ismerik Isten hatalmát, erejét, kegyelmét és szeretetét. Talán tapasztaltak is belőle – ki többet, ki kevesebbet. És csodálják is érte Istent. Figyelik áhítatosan, de messziről. Ahogyan egy sérülékeny művészeti alkotást nézünk a múzeumban, tisztes távolból. Pedig nem csupán csodálni kellene a Mindenhatót, hanem követni! Kierkegaard mondta: „Krisztusnak nem csodálókra, hanem követőkre van szüksége”.

Nekünk pedig mindehhez alázatra. Arra, hogy meglássuk Isten nagyságához mérten a mi kicsinységünket. Az Ő teremtő hatalmához képest a mi teremtmény-voltunkat. Az Ő terveinek, útjainak, lehetőségeinek korlátlanságához képest a saját akadályainkat és töredékes és esetlen voltunkat. Hogy alázatosan simuljunk bele az Isten ajándékozó kezébe. Mária is ezt teszi: alázatosan simul bele az Isten ajándékozó és életet teremtő kezébe. Sőt, nemcsak elfogadja, nemcsak tehetetlenül beletörődik sorsába, hanem teljes belső egyetértéssel ő maga is azt szeretné, amit a Magasságos akar. Talán azt gondoljuk egy pillanatra, hogy azért teszi ezt – és azért indulnak le ma is emberek az Isten útján – mert nincs jobb választásuk, mert nincs más alternatíva, mert saját tervük nincsen, mert saját akaratuk nincsen, mert gyengék, mert irányításra szorulnak, mert gyámoltalanok, esetlenek, akiknek mindig mindent meg kell magyarázni, meg kell mondani, meg kell mutatni. Aki teljesen rábízza magát az Istenre, az bizonyára gyenge. Pedig azt hiszem, hogy a legnagyobb erő ahhoz kell, hogy magunkat korlátozzuk, hogy az Isten akarata kiteljesedhessen bennünk és általunk. A legnagyobb erő ahhoz kell, hogy életünket az Isten kezébe tegyük.

Mária szerepe ugyan megismételhetetlen – Túrmezei Erzsébet szavaival élve – Mária alázatos felelete mégis:

„…azóta zeng a századok felett.
S aki magát Isten kezébe szánja,
máig tőle tanulgatja mind:
Legyen énnékem beszéded szerint,
Íme, az Úrnak szolgálóleánya!”

Az Isten háta mögött

Olvasandó: 5Mózes 31,1-8

A felolvasott ige által egy nagy pillanatnak lehetünk tanúi, mégpedig a szembenézés pillanatának. És ez fontos, időről időre szükségszerű. Az ember ugyanis sokszor csak éli az életét, mindenféle támpont és kapaszkodó nélkül, útjelzők nélkül, biztos jövőkép nélkül. Az utunkba kerülő problémákat pedig gyakran nem megoldani igyekszünk, hanem inkább kikerüljük őket, elfutunk, elmenekülünk előlük. Pedig mindennél fontosabb, hogy néha megálljunk, kilépjünk a megszokottból, a taposómalomból, és szembenézzünk a gondokkal, problémákkal, ránk váró feladatokkal. Néha meg kell állni, szembe kell nézni, tisztázni kell azt a helyzetet, azt az állapotot, amiben vagyunk. És új terveket kell készíteni, megvizsgálva azt, hogy mi volt eddig rossz, mi volt jó, ki az, aki hátráltat minket az úton, és kinek a segítségére számíthatunk. Igen, a személyes kapcsolatokat is felül kell vizsgálni időnként. Szembe kell néznünk emberekkel is. Akkor is, ha inkább kerüljük egymást, csak a másik háta mögött tudunk véleményt nyilvánítani. Akkor is szembe kell néznünk egymással, és megvizsgálni, hogy hányadán állunk – akár egy házastárssal, akár gyerekkel, szülővel, családtaggal, de szembe kell néznünk barátokkal, szobatársakkal, munkatársakkal. Tisztázni, ki kivel van, ki merre halad, ki kinek segít. Tisztázni kell a játékszabályokat egymással.

De a leginkább tisztázásra és szembenézésre szoruló kapcsolatunk az Istennel való kapcsolat. Mert senki sem úgy születik, hogy ez rendben legyen. A bűneset óta az emberi lét alap-állapota az, hogy Isten elől elrejtőzik, elbújik, ahogyan Ádám tette. Milyen sokan futnak el tőle, milyen sokan szüntelenül menekülnek előle, milyen sokan személyes ellenségüknek tekintik Istent. Annyira nem, hogy szemtől szembe harcoljanak vele, csak annyira, hogy hátat fordítsanak neki. Milyen sokan azt gondolják, hogy ha nem beszélünk Istenről, ha nem találkozunk vele, ha kerüljük az alkalmakat, amikor megszólíthat – akár igéje által, akár egy másik ember bizonyságtétele által - , ha más irányba megyünk, mint amerre tudjuk, hogy Isten jár, akkor nincs gond, mert úgysem keresztezik egymást útjaink. Pedig ez nem megoldás. És egy egész életet le lehet élni úgy, hogy nincs a kezünkben megoldás a gondjainkra, a problémákra, a szívünk fájdalmaira, a kudarcainkra. Lehet így is, de nem érdemes. Ezért – és mert Isten végtelen módon szeret minket – időnként megállít, és szinte kényszerít arra, hogy szembenézzünk vele. Megállít, hogy tisztázzuk: ki az Úr. Hogy megtudjuk, kicsoda is Ő: ő az, aki teremtett, ismer és szeret minket már anyánk méhétől fogva. Kicsoda is Ő? Isten az, aki szeretetéből, ingyen kegyelméből könyörült rajtunk, és Jézus Krisztusban utat mutatott egy bűntől szabad életre. Kicsoda is Ő? Isten az, akinek terve van velünk, aki az ugyan keskeny, de jó úton akar minket elindítani, és aki velünk is van ezen az úton. De hogy ezt tudjuk, ahhoz életünk bizonyos pontjain Isten megállít, hogy mindezt tisztázzuk, hogy szembenézzünk vele.

Ilyen pillanat volt Izráel életében az is, amit a mai igéből hallhattunk. Isten népe hosszú évtizedekig vándorolt a pusztában, sokszor talán azt gondolva, hogy céltalan bolyongás az egész, és az Isten haragja van rajtuk. Most elérkeztek egy határhoz, a nekik ígért, szent föld határához. Ahhoz a határhoz, mind testi, mind lelki értelemben, amit átlépve tudható, sejthető, hogy valami új veszi kezdetét. Éppen ezért állítja meg őket Isten egy pillanatra. Ha az előző fejezetet is átlapozzuk, ott elmondja Isten, mit kíván a néptől. Eléjük adja az élet útját és a halál útját. Felvillantja előttük, mi lehet a következménye annak, ha az Ő útmutatása szerint, az Ő parancsai szerint járnak, és mi lesz akkor, ha elhagyják Őt, és a saját eszükre támaszkodnak. De személyesen Mózeshez is szól, akinek ez a pont a végállomást jelenti, hiszen engedetlensége miatt ő csak messziről szemlélheti mindazt, amit Isten elkészített. Mózesnek itt az ígéret földjének határánál át kell adnia a stafétát Józsuénak. Így ez a pillanat szembenézés Józsué számára is, amikor is új – nem is kicsi! – feladatot kap Istentől.

Hasonlóan nagy pillanatokban lehetett már részünk nekünk is, amikor egyszer-egyszer megállított minket Isten. Például azért, hogy elmondja számunkra, mit kíván tőlünk, mi az, ami az életet jelenti számunkra, és mi az, ami a biztos pusztulásba visz. És igen, időnként meg kellett állnunk azért is, hogy Isten rámutasson: épp a halál völgyén megyünk keresztül. Vagy azért kellett szembenéznünk vele, mert engedetlenek voltunk. Vagy pont azért, mert új útra akart indítani, új lehetőségekkel ajándékozott meg. Egy biztos: az Istennel való szembenézés legtöbbször félelmetes érzés. Akár azért, mert a lelkiismeretünk vádol minket, akár azért, mert bizonytalanok vagyunk a jövőt illetően.

Józsué is fél, ezért is hangzik felé a biztatás Isten szájából: „Maga az Úr vonul majd előtted, ő maga lesz veled. Nem hagy cserben téged, és nem hagy el: ne félj hát, és ne rettegj!” Nem vagy egyedül, nem csupán a te erőd az, ami megsegít, nem csupán a te tehetséged, amire támaszkodhatsz, nem csupán a te lehetőségeid, amikkel élhetsz, hanem Isten az, aki előtted jár és veled van és megsegít. Józsué, gyermekem: a szemedbe mondom, egyenesen és őszintén: nem hagylak cserben téged, nem hagylak el! Hidd el ezt, bízz bennem! Hidd el ezt, míg így szemben vagyunk egymással, amíg még egy helyben állunk, amíg szólok és amíg válaszolhatsz. Most hidd el, amit Isten mond és ígér, és most válaszolj rá bizalommal, hittel.

Miért? Mert ezután jönnek majd a nehéz idők, a nemszeretem napok. Józsué számára is, ahogyan a következő fejezetben azt is megmondja neki előre Isten, hogy a nép engedetlen lesz, elfordul Istentől, idegen isteneket követ majd, velük paráználkodik. És talán Józsuét is megkísérti majd mindez. De neked Józsué, neked fiam, ki kell tartanod minden körülmények között, ki kell tartanod akkor is, ha csak a hátamat látod.

Mert Isten ezután a nagy szembenéző pillanat után hátat fordít. És mi minden bizonnyal azt gondoljuk, hogy ez egy veszélyes tett a részéről. Minden bizonnyal azt gondoljuk, hogy ha Isten hátat fordít, akkor itt a vég, akkor lemondott rólunk, magunkra hagyott és elfelejtett minket. És minden bizonnyal veszélyes is úgy élni, hogy az Istennek a hátát látjuk csupán. De csakis akkor, ha mi fordulunk el tőle. Csakis akkor veszélyes az Istennek háttal lenni, ha a nagy szembenéző pillanat után mi döntünk így. Ha az Isten fordít hátat, az még nem a vég. Sőt! Az Isten háta mögötti hely a legeslegjobb hely! Mégpedig azért, mert ez az jelenti: Isten előttünk vonul, előttünk megy. Mi pedig léphetünk az Ő lába nyomába. Adhatott-e Isten ennél nagyobb biztatást Józsuénak, mint hogy előtte megy, Isten az, aki harcol, Ő az, aki pajzsként védelmezz. „Maga az Úr vonul majd előtted, ő maga lesz veled” Vésd jól az eszedbe és a szívedbe, mert majd ha csak a hátamat látod, elbizonytalanodhatsz. De én veled vagyok!

Ezt a biztatást helyezi szívünkre ma nekünk is Urunk. Ő megy előttünk, Ő lesz velünk, nem hagy cserben, nem hagy el. Ha a hátát látjuk is csupán, de mégis biztosak kell legyünk abban, hogy nem fog váratlanul eltűnni a bajban, a nehézségekben. Nem fogja hirtelen megszaporázni a lépteit, hogy ne tudnánk követni. Nem fordulhat elő, hogy nem figyel ránk, hogy ne tudná, hogy ott vagyunk mögötte. Higgyük el, higgyétek el, kedves testvérek: maga az Úr vonul előttetek, ő van veletek! Még akkor is, ha csak a hátát látjátok, és a Sátán megpróbál elbizonytalanítani.

Emlékezzünk csak, hasonlóan érezhettek a tanítványok is, amikor Jézus a szemük láttára tűnt el a magas mennyekben. Először kétségbe estek, féltek és rettegtek, mert nem volt már ott testközelben, hogy megmondja, mi a jó, mi az Istennek kedves. Aztán egyszer csak a Szentlélek az eszükbe idézte, amit Jézus rájuk bízott. Hogy „tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. És hogy „elmegyek, hogy helyet készítsek nektek”.

Jézus előttünk is előttünk jár. Előttünk jár olyan utakon, ahová nekünk így már nem kell elmennünk: a kárhozat, az Istentől elvetettség útjára. Jézus előttünk jár olyan utakon, ahová ha tetszik, de ha nem, akkor is el kell mennünk, és milyen jó, hogy velünk van! És Jézus az, aki előttünk van ott, ahová tartunk, helyet készít számunkra a mennyei hazában. Legyen tele szívünk ezzel a reménységgel, menjünk boldogan, lépkedjünk magabiztosan szorosan az Isten háta mögött, mert: „Maga az Úr vonul majd előtted, ő maga lesz veled. Nem hagy cserben téged, és nem hagy el: ne félj hát, és ne rettegj!” Ámen.

Nem változik

Itt az új esztendő, 2014-et írunk, fogadalmak, tervek, életprogramok - mind-mind a változásra irányítják a tekintetet. Változni, változtatni akarunk, újat szeretnénk, valami mást, mint eddig. Éles önkritika húzódik emögött a szándék mögött. Mintha azt mondanánk, hogy ami most van, az nem jó, amerre most haladunk, az rossz irány, amit most teszünk, az helytelen. Ám - minő furcsa kettősség - félünk is a változástól, mert az a bizonytalanba vezet.
Milyen jó, akinek adatik biztos pont az életében!
"Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz!"

Ugyanaz. Nem változik. Örök.A személye. A szavai. A tettei. Az ígéretei.

Talán az lenne a legnagyobb újdonság, ha végre azt csinálnák, oda térnénk vissza, ahonnan elindultunk. Ha azt követnénk, Akit régen. Ha arra hallgatnánk, Aki személyesen szól hozzánk.

Ma reggel úgy ébredtem, hogy az új évet új lendülettel kezdem. Kinyitottam a Bibliát, hogy elolvassam Isten - nyilván - új üzenetét, új ígéretét, új programját.
És aztán megkaptam a régit.

Olvasandó: 1Sámuel 1. fejezet

Visszamutat a múltba.
Amikor még szólni sem tudtam, csak feküdtem magatehetetlenül, kiszolgáltatva, betegen, néhány naposan... de egy imádkozó édesanyával az ágyam mellett, aki így könyörgött: "...egész életére az Úrnak adom..."
Amikor utat mutatott a felvételizés tanácstalanságában: "Teljesítem az Úrnak tett fogadalmat..."


Feladatot ad a jelenre.
Imádkozni. Mert van miért. Mert van kiért.
Mert Isten meghallgatja könyörgésem szavát.
Meghallgatta Annáét ezerévekkel ezelőtt.
Meghallgatta Annáét 30 évvel ezelőtt.
Teljesítette kérésemet, amit kértem tőle."



Távlatokat nyit a jövőre.
Hálát adni. Megköszönni. Elindulni. Megérkezni.