Az Isten háta mögött

Olvasandó: 5Mózes 31,1-8

A felolvasott ige által egy nagy pillanatnak lehetünk tanúi, mégpedig a szembenézés pillanatának. És ez fontos, időről időre szükségszerű. Az ember ugyanis sokszor csak éli az életét, mindenféle támpont és kapaszkodó nélkül, útjelzők nélkül, biztos jövőkép nélkül. Az utunkba kerülő problémákat pedig gyakran nem megoldani igyekszünk, hanem inkább kikerüljük őket, elfutunk, elmenekülünk előlük. Pedig mindennél fontosabb, hogy néha megálljunk, kilépjünk a megszokottból, a taposómalomból, és szembenézzünk a gondokkal, problémákkal, ránk váró feladatokkal. Néha meg kell állni, szembe kell nézni, tisztázni kell azt a helyzetet, azt az állapotot, amiben vagyunk. És új terveket kell készíteni, megvizsgálva azt, hogy mi volt eddig rossz, mi volt jó, ki az, aki hátráltat minket az úton, és kinek a segítségére számíthatunk. Igen, a személyes kapcsolatokat is felül kell vizsgálni időnként. Szembe kell néznünk emberekkel is. Akkor is, ha inkább kerüljük egymást, csak a másik háta mögött tudunk véleményt nyilvánítani. Akkor is szembe kell néznünk egymással, és megvizsgálni, hogy hányadán állunk – akár egy házastárssal, akár gyerekkel, szülővel, családtaggal, de szembe kell néznünk barátokkal, szobatársakkal, munkatársakkal. Tisztázni, ki kivel van, ki merre halad, ki kinek segít. Tisztázni kell a játékszabályokat egymással.

De a leginkább tisztázásra és szembenézésre szoruló kapcsolatunk az Istennel való kapcsolat. Mert senki sem úgy születik, hogy ez rendben legyen. A bűneset óta az emberi lét alap-állapota az, hogy Isten elől elrejtőzik, elbújik, ahogyan Ádám tette. Milyen sokan futnak el tőle, milyen sokan szüntelenül menekülnek előle, milyen sokan személyes ellenségüknek tekintik Istent. Annyira nem, hogy szemtől szembe harcoljanak vele, csak annyira, hogy hátat fordítsanak neki. Milyen sokan azt gondolják, hogy ha nem beszélünk Istenről, ha nem találkozunk vele, ha kerüljük az alkalmakat, amikor megszólíthat – akár igéje által, akár egy másik ember bizonyságtétele által - , ha más irányba megyünk, mint amerre tudjuk, hogy Isten jár, akkor nincs gond, mert úgysem keresztezik egymást útjaink. Pedig ez nem megoldás. És egy egész életet le lehet élni úgy, hogy nincs a kezünkben megoldás a gondjainkra, a problémákra, a szívünk fájdalmaira, a kudarcainkra. Lehet így is, de nem érdemes. Ezért – és mert Isten végtelen módon szeret minket – időnként megállít, és szinte kényszerít arra, hogy szembenézzünk vele. Megállít, hogy tisztázzuk: ki az Úr. Hogy megtudjuk, kicsoda is Ő: ő az, aki teremtett, ismer és szeret minket már anyánk méhétől fogva. Kicsoda is Ő? Isten az, aki szeretetéből, ingyen kegyelméből könyörült rajtunk, és Jézus Krisztusban utat mutatott egy bűntől szabad életre. Kicsoda is Ő? Isten az, akinek terve van velünk, aki az ugyan keskeny, de jó úton akar minket elindítani, és aki velünk is van ezen az úton. De hogy ezt tudjuk, ahhoz életünk bizonyos pontjain Isten megállít, hogy mindezt tisztázzuk, hogy szembenézzünk vele.

Ilyen pillanat volt Izráel életében az is, amit a mai igéből hallhattunk. Isten népe hosszú évtizedekig vándorolt a pusztában, sokszor talán azt gondolva, hogy céltalan bolyongás az egész, és az Isten haragja van rajtuk. Most elérkeztek egy határhoz, a nekik ígért, szent föld határához. Ahhoz a határhoz, mind testi, mind lelki értelemben, amit átlépve tudható, sejthető, hogy valami új veszi kezdetét. Éppen ezért állítja meg őket Isten egy pillanatra. Ha az előző fejezetet is átlapozzuk, ott elmondja Isten, mit kíván a néptől. Eléjük adja az élet útját és a halál útját. Felvillantja előttük, mi lehet a következménye annak, ha az Ő útmutatása szerint, az Ő parancsai szerint járnak, és mi lesz akkor, ha elhagyják Őt, és a saját eszükre támaszkodnak. De személyesen Mózeshez is szól, akinek ez a pont a végállomást jelenti, hiszen engedetlensége miatt ő csak messziről szemlélheti mindazt, amit Isten elkészített. Mózesnek itt az ígéret földjének határánál át kell adnia a stafétát Józsuénak. Így ez a pillanat szembenézés Józsué számára is, amikor is új – nem is kicsi! – feladatot kap Istentől.

Hasonlóan nagy pillanatokban lehetett már részünk nekünk is, amikor egyszer-egyszer megállított minket Isten. Például azért, hogy elmondja számunkra, mit kíván tőlünk, mi az, ami az életet jelenti számunkra, és mi az, ami a biztos pusztulásba visz. És igen, időnként meg kellett állnunk azért is, hogy Isten rámutasson: épp a halál völgyén megyünk keresztül. Vagy azért kellett szembenéznünk vele, mert engedetlenek voltunk. Vagy pont azért, mert új útra akart indítani, új lehetőségekkel ajándékozott meg. Egy biztos: az Istennel való szembenézés legtöbbször félelmetes érzés. Akár azért, mert a lelkiismeretünk vádol minket, akár azért, mert bizonytalanok vagyunk a jövőt illetően.

Józsué is fél, ezért is hangzik felé a biztatás Isten szájából: „Maga az Úr vonul majd előtted, ő maga lesz veled. Nem hagy cserben téged, és nem hagy el: ne félj hát, és ne rettegj!” Nem vagy egyedül, nem csupán a te erőd az, ami megsegít, nem csupán a te tehetséged, amire támaszkodhatsz, nem csupán a te lehetőségeid, amikkel élhetsz, hanem Isten az, aki előtted jár és veled van és megsegít. Józsué, gyermekem: a szemedbe mondom, egyenesen és őszintén: nem hagylak cserben téged, nem hagylak el! Hidd el ezt, bízz bennem! Hidd el ezt, míg így szemben vagyunk egymással, amíg még egy helyben állunk, amíg szólok és amíg válaszolhatsz. Most hidd el, amit Isten mond és ígér, és most válaszolj rá bizalommal, hittel.

Miért? Mert ezután jönnek majd a nehéz idők, a nemszeretem napok. Józsué számára is, ahogyan a következő fejezetben azt is megmondja neki előre Isten, hogy a nép engedetlen lesz, elfordul Istentől, idegen isteneket követ majd, velük paráználkodik. És talán Józsuét is megkísérti majd mindez. De neked Józsué, neked fiam, ki kell tartanod minden körülmények között, ki kell tartanod akkor is, ha csak a hátamat látod.

Mert Isten ezután a nagy szembenéző pillanat után hátat fordít. És mi minden bizonnyal azt gondoljuk, hogy ez egy veszélyes tett a részéről. Minden bizonnyal azt gondoljuk, hogy ha Isten hátat fordít, akkor itt a vég, akkor lemondott rólunk, magunkra hagyott és elfelejtett minket. És minden bizonnyal veszélyes is úgy élni, hogy az Istennek a hátát látjuk csupán. De csakis akkor, ha mi fordulunk el tőle. Csakis akkor veszélyes az Istennek háttal lenni, ha a nagy szembenéző pillanat után mi döntünk így. Ha az Isten fordít hátat, az még nem a vég. Sőt! Az Isten háta mögötti hely a legeslegjobb hely! Mégpedig azért, mert ez az jelenti: Isten előttünk vonul, előttünk megy. Mi pedig léphetünk az Ő lába nyomába. Adhatott-e Isten ennél nagyobb biztatást Józsuénak, mint hogy előtte megy, Isten az, aki harcol, Ő az, aki pajzsként védelmezz. „Maga az Úr vonul majd előtted, ő maga lesz veled” Vésd jól az eszedbe és a szívedbe, mert majd ha csak a hátamat látod, elbizonytalanodhatsz. De én veled vagyok!

Ezt a biztatást helyezi szívünkre ma nekünk is Urunk. Ő megy előttünk, Ő lesz velünk, nem hagy cserben, nem hagy el. Ha a hátát látjuk is csupán, de mégis biztosak kell legyünk abban, hogy nem fog váratlanul eltűnni a bajban, a nehézségekben. Nem fogja hirtelen megszaporázni a lépteit, hogy ne tudnánk követni. Nem fordulhat elő, hogy nem figyel ránk, hogy ne tudná, hogy ott vagyunk mögötte. Higgyük el, higgyétek el, kedves testvérek: maga az Úr vonul előttetek, ő van veletek! Még akkor is, ha csak a hátát látjátok, és a Sátán megpróbál elbizonytalanítani.

Emlékezzünk csak, hasonlóan érezhettek a tanítványok is, amikor Jézus a szemük láttára tűnt el a magas mennyekben. Először kétségbe estek, féltek és rettegtek, mert nem volt már ott testközelben, hogy megmondja, mi a jó, mi az Istennek kedves. Aztán egyszer csak a Szentlélek az eszükbe idézte, amit Jézus rájuk bízott. Hogy „tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. És hogy „elmegyek, hogy helyet készítsek nektek”.

Jézus előttünk is előttünk jár. Előttünk jár olyan utakon, ahová nekünk így már nem kell elmennünk: a kárhozat, az Istentől elvetettség útjára. Jézus előttünk jár olyan utakon, ahová ha tetszik, de ha nem, akkor is el kell mennünk, és milyen jó, hogy velünk van! És Jézus az, aki előttünk van ott, ahová tartunk, helyet készít számunkra a mennyei hazában. Legyen tele szívünk ezzel a reménységgel, menjünk boldogan, lépkedjünk magabiztosan szorosan az Isten háta mögött, mert: „Maga az Úr vonul majd előtted, ő maga lesz veled. Nem hagy cserben téged, és nem hagy el: ne félj hát, és ne rettegj!” Ámen.