Örülök, ha ezt mondják nekem:
Az ÚR házába megyünk!
Olvasandó: János evangéliuma 6,1-15. és 47-51.
Kedves Testvérek!
Amikor számadást készítünk, vagy csak elmerengünk magunkban azon, hogy milyen utat járt be az emberiség a teremtéstől napjainkig, akkor rácsodálkozunk, micsoda változások történtek – felfoghatatlan! Mennyit fejlődtünk tudásban, ismeretben, hogy a technikai csodákról ne is beszéljünk. Mégis… maga az ember alapvetően nem változott semmit. Se jellemben – egy fokkal sem lettünk se becsületesebbek, se kitartóbbak, se békésebbek; se olyan alapvető problémákon nem sikerült úrrá lennünk, mint a gyógyíthatatlan betegségek (mire az egyikre megtalálják a gyógymódot, van helyette két új ismeretlen kór); és noha rengeteg dolog van, ami megkönnyíti a hétköznapjainkat – mosógép, autó, repülő – mégsem lett egy perccel sem több időnk egymásra. És talán a leginkább fájó pont, a kenyérkérdés, ma éppen úgy aktuális, ahogyan az volt a pusztában vándorló zsidó nép számára, ahogyan az volt Jézus korában. Ugyanazt éljük át most is: hiába a kemény munka, nem terem a föld. Akkor talán az eszközök fejletlensége miatt, ma pedig a termőföld kizsigerelése miatt – a végeredmény szempontjából mindegy is. Hiába a kemény munka, mert az érte kapott pénz legtöbbször kevés, akár az éppen dolgozók fizetésére gondolunk, akár a ledolgozott élet után járó nyugdíjakra. Ha Isten elé visszük problémáinkat, szívünk vágyát, most is ugyanaz a vágy van bennünk, mint évezredek óta mindig: tegyen végre csodát! Oldja meg ezt az áldatlan állapotot! Adjon végre, hiszen az a feladata az Istennek nem? Segítsen rajtam az Isten, az egyház, hiszen az a dolga, nem? Naponta számtalan kérés érkezik akár a Szeretetszolgálati Irodához, akár közvetlenül a Schweitzer Otthonhoz, hogy segítsünk. Igaz, eddig hozzá nem járultak az Isten országának ügyéhez, azt nem tudják, ki az a Jézus Krisztus. De azt igen, hogy az egyháznak – és benne az Istennek – az a dolga, hogy segítsen, mikor bajba kerülünk, adjon, mikor a miénk elfogy.
A János evangéliumából felolvasott történet szerint olyanok kérik Jézustól a kenyeret, akik már jó ideje követik őt. Tanúi voltak csodatételeinek, gyógyításainak, hallgatták tanítását az Isten országáról. Jézust követve övék lehetett a lelki táplálék mérhetetlen gazdagsága. Én egy picit irigylem is őket, mert mit nem adnék azért, ha csak egy órára Jézus lábánál ülhetnék, és hallgathatnám őt, láthatnám őt, személyesen lehetnék tanúja minden lélegzetvételének. De ezeknek az emberek akkor ott a hegyen ez nem volt elég. Nem volt elég a lelki békesség, a boldogság, nem volt elég a nyugalom. Igaz, hozhattak volna magukkal otthonról egy kis elemózsiát, ahogyan az a kisfiú tette. Beszédes, hogy 5000-ből 1 volt előrelátó. És sajnos, ma sem jobb az arány. Mert ha van valamink, akkor azt feléljük. Ó de sokan élnek úgy, hogy ide nekem a mai nap örömeit – hogy holnap mi lesz, hogy a hó végén mi lesz, kit érdekel? Hogy az élet végén mi lesz, kit érdekel? Oldja meg más, oldja meg az állam, oldja meg az egyház, oldja meg az Isten, elvégre az a dolga, nem?
És tudjátok, mi a fantasztikus? Hogy Isten megteszi! Csodát cselekszik! Jézus jóllakatja az 5000 embert. Előteremti a szükségeset – a 200 dénár értékű kenyeret. Nem volt ez semmiség – 200 napi, azaz 10 havi munka bére, ami egy csapásra ott termett az emberek ölében. Naná, hogy azt kérik, legyen Jézus a királyuk! Ha egyszer megtette ezt a csodát, akkor most már oldja meg mindig ezt a kérdést. Láthatólag nem került nagy erőfeszítésébe, ezredannyiba sem, amennyit az emberek fáradtak egy kiló kenyérért a munkában. Akkor ezt igazán megspórolhatná nekik. Talán még fogadkoztak is: cserébe majd ők hűséges alattvalók lesznek. Ahogyan tesszük azt mi is: csak most segíts meg Istenem, csak ebből a bajból ments ki, és mi majd jók leszünk, mi majd követünk, mi majd hálát adunk. És ha Isten nem feltétlenül, betű szerint pontosan úgy teljesíti a kérésünket, ahogyan mi azt vártuk, akkor jön a sértődés és a zúgolódás. Ahogyan tette azt a pusztában vándorló nép. Először azért zúgolódtak, mert nem volt mit enni és éheztek. Isten meghallgatta a könyörgésüket és mannát adott nekik minden reggelre. És megelégedtek? Dehogy! Zúgolódni kezdtek, mert nem lehetett belőle felhalmozni, csak az aznapra valót volt szabad begyűjteni – igaz, ez biztosan megvolt minden nap. És megelégedtek? Dehogy! Zúgolódni kezdtek, mert egy idő után unalmas volt már. Miért? Mert ugyan a hasuk tele lett, de a lelkük üres maradt. Ó hányan vannak ma is, akik üres lélekkel hajszolják a testi javakat! Biztosan mindannyian tudnánk olyan rokont, ismerőst, barátot, szomszédot említeni, akinek sokkal több adatott földiek tekintetében, mint nekünk, mégis örökké elégedetlen. De ne menjünk a szomszédba, maradjunk a magunk háza táján. Hiszen nekünk is itt mindenünk megvan! Talán nem a luxus legmagasabb szintje az, ahogyan most élünk. De van mit ennünk? Van. Van mit felvennünk? Van. Van meleg hajlék a fejünk fölött? Van. Van, aki ránk nyitja az ajtót, mitöbb gondoskodik rólunk? Van. Mégis de sokszor elégedetlenek vagyunk! És a sok elégedetlenség után, a sok panasz után az ember egyszercsak beleun, belefárad az életbe. Hányan dobják el maguktól, amikor látják, hogy hiábavaló, önmagába visszatérő mókuskerék, taposómalom az, amit életnek nevezünk. Ezen az sem segít, ha egyébként anyagilag jól is él valaki. Észre kell vennünk, hogy a gazdasági kérdések megoldása nem jelenti az egész élet megoldottságát. Jézus azt mondja: több az élet, mint az étel és több a test, mint a ruházkodás. Az élet minőségétől, tartalmától függ, hogy élvezzük-e, örülünk-e neki, látunk-e célt benne, a kibontakozás, a beteljesedés lehetőségét. Ezt az életet a Biblia örök életnek nevezi. És ehhez több kell, mint a földi kenyér. Ehhez mennyei kenyér kell. Ez hiányzik nekünk.
A böjti időszak pedig pontosan erre hívja fel a figyelmünket. Azért adatott ez a 40 nap – aminek most már túl vagyunk a felén – hogy tekintetünket elfordítsuk a földiekről a mennyeiek felé. A földi táplálékról a mennyei kenyérre. Jézus Krisztus mondja magáról, hogy ő az élet kenyere, amely az örök életre táplálja lelkünket. Ezért „ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.”
Böjt idején készülünk az előttünk álló ünnepre. Együtt igyekszünk menni az úton, mint közösség, mint gyülekezet. Együtt igyekszünk menni az úton Jézussal. És ha azt gondoljuk, hogy ez az út a királyi korona útja, akkor csalódni fogunk. Ha ezen az úton a földi jólétet reméljük, üres marad az életünk. „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.”
Jézus Krisztus útja a kereszt útja. Az áldozathozatal útja. A szenvedés útja. A kínhalál útja. Mégis az élet, a dicsőséges mennyei élet útja.
Előttünk a döntés lehetősége. A korona dicsőségét, a földi vágyaink kielégítését választjuk? …bár lelkünk közben üres marad, sínylődik, kiszárad, elenyészik. Vagy Jézus útját, a kereszt útját választjuk? …bár nem mindig egyszerű, az igaz. De lelkünk békességben lehet. És ez az út az örök életre vezet. Vállaljuk-e ezt az utat Jézussal? Vállaljuk-e ezt a szoros közösséget az Élő Kenyérrel? Úgy, hogy egészen a magunkévá tesszük, egészen a részünkké lesz, egészen egyesülünk vele, ahogyan az úrvacsorában a falat kenyér elválaszthatatlanul a miénk, a részünk lesz.
Böjt negyedik vasárnapján vagyunk, egyre közelebb Jézus keresztjéhez, de egyben a húsvéthoz, Jézus feltámadásához is. Ennek a vasárnapnak a neve a régi egyházi rend szerint: Laetare, amelynek a jelentése: Örüljetek! Böjt és öröm, különös párosításnak tűnik. Mégis, ezen a böjti vasárnapon örülhetünk annak a Jézusnak, aki kereszthalálában adta magát az Élet kenyeréül, hogy földi kenyérrel és mennyei kenyérrel, a bűnbocsánattal és az örök élettel tápláljon bennünket. Ő jön hozzánk, ő adja nekünk magát ma is, hogy táplálja és tegye teljessé életünket. Ő az Isten kenyere, amely a mennyből száll le, és életet ad a világnak, örök életet nekünk. Ámen.
