„…egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket,
mert
közeledik a megváltásotok.”
Olvasandó: Lukács 1,26-38
„Íme, az Úr szolgálóleánya:
történjék velem a te beszéded szerint!”
Amikor valaki megtudja, hogy gyermeket vár, hirtelen napok,
évek peregnek le a szeme előtt, másodpercek alatt képződik meg a szülők
gondolataiban a születendő gyermek teljes élete. Főleg az édesanyák azok, akik
az első pillanattól fontolgatják, hogy vajon kicsoda is az, aki a szívem alatt
növekszik? Vajon időben érkezik majd? És egészséges lesz? No és kire fog hasonlítani
– az apja szemét örökli, vagy az én hajamat? És kinek a természetét?
Egyáltalán: milyen sorsa lesz vajon? Mert akárhogy is van, de minden szülő a
lehető legjobbat tervezi gyermeke számára, a lehető legjobbat szeretné megadni
neki. Ha elégedett a saját életével, akkor legalább olyat. Ha nem, akkor attól
csakis jobbat. Sok forgatókönyv születik meg hirtelen, vagy a hetek hónapok
múlásával. És még ha egész konkrét elképzelésünk van is, egész pontos terveink
vannak, és nagyon következetesen tartjuk is hozzá magunkat, akkor is előfordul,
hogy nem várt fordulatok következnek.
El tudom képzelni, hogy amikor Mária megtudja, hogy gyermeke
lesz, neki valahogy mégsem az öröm az első reakciója. Talán inkább sokkolja őt
Gábriel angyal bejelentése. Egyáltalán már az, hogy egy angyalt lát. Aztán az,
hogy még szóba is áll vele, az egyszerű lánnyal, a mondhatni jelentéktelen
senkivel, akinek a neve is azt jelenti, hogy keserűség. Gábriel pedig azt
mondja neki, hogy üdvözlégy, örülj, mert az Úr veled van! Majd pedig azt, hogy
bár férfit nem ismer, fiút szül majd. De hát hogyan? És miért pont ő? És mi
lesz így vele, a tisztességével, a becsületével? Mi lesz a jegyesével,
Józseffel? Mi lesz a gyermekkel, aki a világ számára láthatóan törvénytelen
módon jön a világra? Persze tudja az angyali üzenetből, hogy a gyermek nem
hétköznapi gyermek lesz. „Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának nevezik majd; az
Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób
házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége.” Igen, különleges gyermek lesz.
Na de egy édesanyának mindig a legszebb és legkülönlegesebb a saját gyermeke! De
mégis… az Isten Fiát, a Magasságos gyermekét fogja világra hozni. Ez így
sejtelmesen, mégis jól hangzik, de vajon fel tudta-e mérni abban a pillanatban,
vagy a várakozás hónapjaiban Mária, hogy pontosan mit is jelent ez, mivel is
fog járni ez a megtisztelő küldetés? Sejtette-e vajon, milyen út vár a
gyermekre, amíg uralkodóvá nem lesz? A napokban találtam egy gyönyörű éneket,
amely éppen ezt a kérdést teszi fel:
Tudta ezt Mária? Talán sejtette… Mi tudtuk, vagy legalább
sejtettük, amikor gyermekünk születésére vártunk, hogy mivé lesz majd?
Sejtettük, milyen utat fog bejárni, milyen iskola padjait koptatja, milyen
társat választ magának, milyen szakmát tanul? Még ha gondoltuk, terveztük,
akartuk is, mennyi minden másképp alakult! És amikor a saját életünkre
gondolunk, tudtuk, vagy legalább sejtettük, hogy az lesz, belőlünk, aki?
Tudtuk, vagy legalább sejtettük, milyen utat járunk majd be? Legalább fogalmunk
volt róla, milyen akadályokat kell majd leküzdenünk, milyen mélységeket és
magasságokat kell majd bejárnunk? Vagy amikor elindultunk az Isten útján, csak
egy pillanatra is fel tudtuk mérni, mivel jár majd mindez?
Sokat számít ezen az úton – az Isten útján – hogy a biztos
cél megvan. Mária biztosan tudhatta Gábriel angyaltól, hogy a gyermek, akit
világra hoz majd, az Isten Fia, és ő lesz, aki megváltja a világot. Ez volt a
cél. De mivel előtte soha semmi ehhez hasonló nem történt még emberrel, az
odáig vezető útról sejtelme sem lehetett Máriának. Tudta ő, hogy mivel jár
mindez? Dehogy tudta! Csak annyit tudott, hogy ez az Isten akarata, kijelölt
útja számára. És ez abban a pillanatban elég volt.
Amikor mi elindultunk az Isten útján, talán megvolt az
ismeretünk, megvolt az elméleti tudásunk, megvolt még talán a cél is – a mennyek
országának és az örök életnek ígérete. Tudtuk – de legalábbis sejtettük – hogy ez
a jó út, ez az, amelyet követnünk el, amelyen járnunk kell, amelyen rajta kell
maradnunk minden nehézség árán is. De sejtettük legalább egy kicsit, a szívünk
mélyén, mekkora lehetőség az Isten lába nyomában járni, áldásokat, örömöket
tapasztalni? Abba pedig tényleg nem tudom, belegondoltunk-e, mennyire lesz majd
nehéz és küzdelmes, hogy az Istennel járni sokszor azt jelenti, hogy a
környezetünkkel, a világgal, de időnként a saját vágyainkkal is szembe kell
haladni?
És ha tudtuk volna, már ott az első pillanatban, vajon igent
mondunk-e akkor is? Nagy bátorság kell ehhez, nagy hit, vagy még inkább nagy
Isten! Igen, ahhoz, hogy az Isten útjára, akaratára igent tudjunk mondani,
ismerni kell az Isten hatalmát. Máriának is ismernie kellett ezt. Ezért árulja
el neki az angyal, hogy rokona, a meddőnek mondott, idős Erzsébet is gyermeket
vár. Már a hatodik hónapban van. Íme: „az Istennek semmi sem lehetetlen”. Mária
ezek után borul térdre az Úr küldötte előtt. Igen, szükséges, hogy legalább
megsejtsük az ő hatalmát – az életünk felett, a természet törvényei felett, az
egész világ felett. … az erejét – a mi erőtlenségünk felett. … a kegyelmét – a mi
gyarlóságunk ellenére is. … a szeretetét – a mi közönyösségünk ellenére is.
Az élet legnagyobb pillanata ezt felismerni, és erre a
hatalmas, erős és kegyelmes, szerető Istenre igent mondani. Biztos vagyok
benne, hogy sok szép pillanat adatott a későbbiekben Mária életében: amikor
újszülött gyermekét babusgatta, vagy amikor húsvétkor a feltámadott Fiával
találkozott. De mégis, életének legnagyobb és legmeghatározóbb pillanata,
amikor ki tudja mondani: „Íme, az Úr szolgálóleánya”. Kész vagyok a feladat
elvégzésére, kész vagyok mindannak a vállalására, amit elvársz tőlem, Uram! „történjék
velem a te beszéded szerint!” Kész vagyok hinni Neked, kész vagyok bízni
Benned, kész vagyok követni Téged. És ez a legfontosabb döntés – Mária életében,
és a mi életünkben is.
Sokan vannak, akik ismerik Isten hatalmát, erejét, kegyelmét
és szeretetét. Talán tapasztaltak is belőle – ki többet, ki kevesebbet. És
csodálják is érte Istent. Figyelik áhítatosan, de messziről. Ahogyan egy
sérülékeny művészeti alkotást nézünk a múzeumban, tisztes távolból. Pedig nem
csupán csodálni kellene a Mindenhatót, hanem követni! Kierkegaard mondta: „Krisztusnak
nem csodálókra, hanem követőkre van szüksége”.
Nekünk pedig mindehhez alázatra. Arra, hogy meglássuk Isten
nagyságához mérten a mi kicsinységünket. Az Ő teremtő hatalmához képest a mi
teremtmény-voltunkat. Az Ő terveinek, útjainak, lehetőségeinek korlátlanságához
képest a saját akadályainkat és töredékes és esetlen voltunkat. Hogy alázatosan
simuljunk bele az Isten ajándékozó kezébe. Mária is ezt teszi: alázatosan simul
bele az Isten ajándékozó és életet teremtő kezébe. Sőt, nemcsak elfogadja,
nemcsak tehetetlenül beletörődik sorsába, hanem teljes belső egyetértéssel ő
maga is azt szeretné, amit a Magasságos akar. Talán azt gondoljuk egy
pillanatra, hogy azért teszi ezt – és azért indulnak le ma is emberek az Isten útján
– mert nincs jobb választásuk, mert nincs más alternatíva, mert saját tervük
nincsen, mert saját akaratuk nincsen, mert gyengék, mert irányításra szorulnak,
mert gyámoltalanok, esetlenek, akiknek mindig mindent meg kell magyarázni, meg
kell mondani, meg kell mutatni. Aki teljesen rábízza magát az Istenre, az
bizonyára gyenge. Pedig azt hiszem, hogy a legnagyobb erő ahhoz kell, hogy
magunkat korlátozzuk, hogy az Isten akarata kiteljesedhessen bennünk és
általunk. A legnagyobb erő ahhoz kell, hogy életünket az Isten kezébe tegyük.
Mária szerepe ugyan megismételhetetlen – Túrmezei Erzsébet
szavaival élve – Mária alázatos felelete mégis:
„…azóta zeng a századok felett.
S aki magát Isten kezébe szánja,
máig tőle tanulgatja mind:
Legyen énnékem beszéded szerint,
Íme, az Úrnak szolgálóleánya!”
