Mária, tudtad...?

„…egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket,

mert közeledik a megváltásotok.”

Olvasandó: Lukács 1,26-38

„Íme, az Úr szolgálóleánya:

történjék velem a te beszéded szerint!”

Amikor valaki megtudja, hogy gyermeket vár, hirtelen napok, évek peregnek le a szeme előtt, másodpercek alatt képződik meg a szülők gondolataiban a születendő gyermek teljes élete. Főleg az édesanyák azok, akik az első pillanattól fontolgatják, hogy vajon kicsoda is az, aki a szívem alatt növekszik? Vajon időben érkezik majd? És egészséges lesz? No és kire fog hasonlítani – az apja szemét örökli, vagy az én hajamat? És kinek a természetét? Egyáltalán: milyen sorsa lesz vajon? Mert akárhogy is van, de minden szülő a lehető legjobbat tervezi gyermeke számára, a lehető legjobbat szeretné megadni neki. Ha elégedett a saját életével, akkor legalább olyat. Ha nem, akkor attól csakis jobbat. Sok forgatókönyv születik meg hirtelen, vagy a hetek hónapok múlásával. És még ha egész konkrét elképzelésünk van is, egész pontos terveink vannak, és nagyon következetesen tartjuk is hozzá magunkat, akkor is előfordul, hogy nem várt fordulatok következnek.

El tudom képzelni, hogy amikor Mária megtudja, hogy gyermeke lesz, neki valahogy mégsem az öröm az első reakciója. Talán inkább sokkolja őt Gábriel angyal bejelentése. Egyáltalán már az, hogy egy angyalt lát. Aztán az, hogy még szóba is áll vele, az egyszerű lánnyal, a mondhatni jelentéktelen senkivel, akinek a neve is azt jelenti, hogy keserűség. Gábriel pedig azt mondja neki, hogy üdvözlégy, örülj, mert az Úr veled van! Majd pedig azt, hogy bár férfit nem ismer, fiút szül majd. De hát hogyan? És miért pont ő? És mi lesz így vele, a tisztességével, a becsületével? Mi lesz a jegyesével, Józseffel? Mi lesz a gyermekkel, aki a világ számára láthatóan törvénytelen módon jön a világra? Persze tudja az angyali üzenetből, hogy a gyermek nem hétköznapi gyermek lesz. „Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának nevezik majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége.” Igen, különleges gyermek lesz. Na de egy édesanyának mindig a legszebb és legkülönlegesebb a saját gyermeke! De mégis… az Isten Fiát, a Magasságos gyermekét fogja világra hozni. Ez így sejtelmesen, mégis jól hangzik, de vajon fel tudta-e mérni abban a pillanatban, vagy a várakozás hónapjaiban Mária, hogy pontosan mit is jelent ez, mivel is fog járni ez a megtisztelő küldetés? Sejtette-e vajon, milyen út vár a gyermekre, amíg uralkodóvá nem lesz? A napokban találtam egy gyönyörű éneket, amely éppen ezt a kérdést teszi fel:

Tudta ezt Mária? Talán sejtette… Mi tudtuk, vagy legalább sejtettük, amikor gyermekünk születésére vártunk, hogy mivé lesz majd? Sejtettük, milyen utat fog bejárni, milyen iskola padjait koptatja, milyen társat választ magának, milyen szakmát tanul? Még ha gondoltuk, terveztük, akartuk is, mennyi minden másképp alakult! És amikor a saját életünkre gondolunk, tudtuk, vagy legalább sejtettük, hogy az lesz, belőlünk, aki? Tudtuk, vagy legalább sejtettük, milyen utat járunk majd be? Legalább fogalmunk volt róla, milyen akadályokat kell majd leküzdenünk, milyen mélységeket és magasságokat kell majd bejárnunk? Vagy amikor elindultunk az Isten útján, csak egy pillanatra is fel tudtuk mérni, mivel jár majd mindez?

Sokat számít ezen az úton – az Isten útján – hogy a biztos cél megvan. Mária biztosan tudhatta Gábriel angyaltól, hogy a gyermek, akit világra hoz majd, az Isten Fia, és ő lesz, aki megváltja a világot. Ez volt a cél. De mivel előtte soha semmi ehhez hasonló nem történt még emberrel, az odáig vezető útról sejtelme sem lehetett Máriának. Tudta ő, hogy mivel jár mindez? Dehogy tudta! Csak annyit tudott, hogy ez az Isten akarata, kijelölt útja számára. És ez abban a pillanatban elég volt.

Amikor mi elindultunk az Isten útján, talán megvolt az ismeretünk, megvolt az elméleti tudásunk, megvolt még talán a cél is – a mennyek országának és az örök életnek ígérete. Tudtuk – de legalábbis sejtettük – hogy ez a jó út, ez az, amelyet követnünk el, amelyen járnunk kell, amelyen rajta kell maradnunk minden nehézség árán is. De sejtettük legalább egy kicsit, a szívünk mélyén, mekkora lehetőség az Isten lába nyomában járni, áldásokat, örömöket tapasztalni? Abba pedig tényleg nem tudom, belegondoltunk-e, mennyire lesz majd nehéz és küzdelmes, hogy az Istennel járni sokszor azt jelenti, hogy a környezetünkkel, a világgal, de időnként a saját vágyainkkal is szembe kell haladni?

És ha tudtuk volna, már ott az első pillanatban, vajon igent mondunk-e akkor is? Nagy bátorság kell ehhez, nagy hit, vagy még inkább nagy Isten! Igen, ahhoz, hogy az Isten útjára, akaratára igent tudjunk mondani, ismerni kell az Isten hatalmát. Máriának is ismernie kellett ezt. Ezért árulja el neki az angyal, hogy rokona, a meddőnek mondott, idős Erzsébet is gyermeket vár. Már a hatodik hónapban van. Íme: „az Istennek semmi sem lehetetlen”. Mária ezek után borul térdre az Úr küldötte előtt. Igen, szükséges, hogy legalább megsejtsük az ő hatalmát – az életünk felett, a természet törvényei felett, az egész világ felett. … az erejét – a mi erőtlenségünk felett. … a kegyelmét – a mi gyarlóságunk ellenére is. … a szeretetét – a mi közönyösségünk ellenére is.

Az élet legnagyobb pillanata ezt felismerni, és erre a hatalmas, erős és kegyelmes, szerető Istenre igent mondani. Biztos vagyok benne, hogy sok szép pillanat adatott a későbbiekben Mária életében: amikor újszülött gyermekét babusgatta, vagy amikor húsvétkor a feltámadott Fiával találkozott. De mégis, életének legnagyobb és legmeghatározóbb pillanata, amikor ki tudja mondani: „Íme, az Úr szolgálóleánya”. Kész vagyok a feladat elvégzésére, kész vagyok mindannak a vállalására, amit elvársz tőlem, Uram! „történjék velem a te beszéded szerint!” Kész vagyok hinni Neked, kész vagyok bízni Benned, kész vagyok követni Téged. És ez a legfontosabb döntés – Mária életében, és a mi életünkben is.

Sokan vannak, akik ismerik Isten hatalmát, erejét, kegyelmét és szeretetét. Talán tapasztaltak is belőle – ki többet, ki kevesebbet. És csodálják is érte Istent. Figyelik áhítatosan, de messziről. Ahogyan egy sérülékeny művészeti alkotást nézünk a múzeumban, tisztes távolból. Pedig nem csupán csodálni kellene a Mindenhatót, hanem követni! Kierkegaard mondta: „Krisztusnak nem csodálókra, hanem követőkre van szüksége”.

Nekünk pedig mindehhez alázatra. Arra, hogy meglássuk Isten nagyságához mérten a mi kicsinységünket. Az Ő teremtő hatalmához képest a mi teremtmény-voltunkat. Az Ő terveinek, útjainak, lehetőségeinek korlátlanságához képest a saját akadályainkat és töredékes és esetlen voltunkat. Hogy alázatosan simuljunk bele az Isten ajándékozó kezébe. Mária is ezt teszi: alázatosan simul bele az Isten ajándékozó és életet teremtő kezébe. Sőt, nemcsak elfogadja, nemcsak tehetetlenül beletörődik sorsába, hanem teljes belső egyetértéssel ő maga is azt szeretné, amit a Magasságos akar. Talán azt gondoljuk egy pillanatra, hogy azért teszi ezt – és azért indulnak le ma is emberek az Isten útján – mert nincs jobb választásuk, mert nincs más alternatíva, mert saját tervük nincsen, mert saját akaratuk nincsen, mert gyengék, mert irányításra szorulnak, mert gyámoltalanok, esetlenek, akiknek mindig mindent meg kell magyarázni, meg kell mondani, meg kell mutatni. Aki teljesen rábízza magát az Istenre, az bizonyára gyenge. Pedig azt hiszem, hogy a legnagyobb erő ahhoz kell, hogy magunkat korlátozzuk, hogy az Isten akarata kiteljesedhessen bennünk és általunk. A legnagyobb erő ahhoz kell, hogy életünket az Isten kezébe tegyük.

Mária szerepe ugyan megismételhetetlen – Túrmezei Erzsébet szavaival élve – Mária alázatos felelete mégis:

„…azóta zeng a századok felett.
S aki magát Isten kezébe szánja,
máig tőle tanulgatja mind:
Legyen énnékem beszéded szerint,
Íme, az Úrnak szolgálóleánya!”