„Miért nem mondta soha senki, hogy a bánat ennyire hasonlít
a félelemhez?” – ezzel kezdi ’A bánatról’ c. könyvét C. S. Lewis, keresztyén
író. Arról lehet ismerős számunkra, hogy megalkotta Narnia krónikáit,
varázslatos mesevilágba helyezve a megváltásról szóló evangéliumot, hogy az
egészen pici gyermekek más meséikben is azzal találkozhassanak: van Valaki – az
ő könyvében Aslan, az oroszlán – aki életét adja azért, hogy a gonosz hatalmából
kiszabadítsa az embert. De aztán fel is támad, hogy a további kalandokban is
ott legyen azok mellett, akik őt segítségül hívják. Az íróban élő reménységről
tesz bizonyságot Narnia krónikájának minden pillanata. Mégis, amikor meghal a
felesége, amikor a halál elragadja mellőle azt, aki itt a földi életben a
legfontosabb volt számára, őt is magával sodorja a gyász. S mintegy terápiás
céllal, füzetekbe írta le gondolatait, érzéseit. Nyitómondatul pedig az imént
idézett kérdést vetette papírra. „Miért nem mondta soha senki, hogy a bánat
ennyire hasonlít a félelemhez?”
Igen, a halállal találkozni félelmetes. Szembesülni az
elmúlással, azzal, hogy semmi sem tart örökké – sőt, nemhogy örökké, de
ráadásul nem is mi határozzuk meg a végét – félelmetes. Az is félelmetes,
amikor a számunkra kedveset, az édesanyát, édesapát, nagymamát, nagypapát
ragadja el mellőlünk halál. És meg kell küzdenünk az elválással, a hiányukkal.
A gyászban ránk törő bánat azért hasonlít annyira a félelemhez, mert abban
szembesülünk a saját életünk végességével is. Ránk tör az érzés, hogy szüleink
halálával immár semmi nincs köztünk és a halál között. Új és ismeretlen érzések
törnek felszínre, új és ismeretlen helyzetekkel kell egyedül, de legalábbis
nélkülük megbirkóznunk.
És ez keresztyén emberként is nehéz és félelmetes. Keresztyén
emberként is ott van a szívünkben a bánat – és ez nem szégyellni való! Megvan
az ideje ennek is. A sírásnak is, a szomorkodásnak is, a bánkódásnak is. Megvan
az ideje az emlékezésnek is – és ez a mai istentisztelet ennek az ideje.
Ugyanakkor nem véletlen az időzítés. A katolikus hagyomány
szerint november elején, mindenszentek után, halottak napján emlékeznek az
elhunytakra. A protestáns egyházi rend azonban örökélet vasárnapjára teszi
mindezt, amely ma van. Az egyházi év vége ez – jövő vasárnap, adventtel indul
az új egyházi év. Milyen reményteljes üzenete van már csak az időzítésnek is:
az egyházi év az örökéletre való figyeléssel ér véget. Erre van ígéretünk,
mindeneknek a vége: ez, az örök élet. Ezt szerezte meg Jézus Krisztus, amikor
diadalt aratott a halál fölött.
Ez a mi hitünk legfontosabb sarokpontja: Krisztus feltámadt
a halottak közül! Igaz, arccal már karácsony felé vagyunk, és ehhez képest ez
az üzenet túl húsvétinak tűnik. De Pál apostol mégis azt állítja, hogy ezen áll
vagy bukik a mi hitünk! „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti
hitetek.” A karácsonnyal talán könnyebb megbirkózni, a Jézuskával nem olyan
nehéz kapcsolatba kerülnünk. Megszületik egy piciny gyermek – láttunk már
ilyet. Picike, törékeny, sírós kis csomag, az első időkben ráadásul
eszik-alszik, ide tesszük, oda tesszük, sok vizet nem zavar. Hát hogy van egy
ilyen, volt egy ilyen, akit Jézuskának hívtak – nem nehéz sem elképzelni, sem
hinni. De hogy ez a csöppnyi szeretet-csomag egyszer csak felnőtt, és magára
vette a világ bűnét, a mi bűnünket és meghalt értünk… és aztán isteni dicsőségéről
tett bizonyságot feltámadásával… hogy értünk támadt fel… ezt el tudjuk-e képzelni?
el tudjuk-e hinni? Hogy „ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban
is mindnyájan életre kelnek.”
Hiszed-e ezt?
Ha nem, az bizony félelmetessé teszi a halált, a gyász
szomorúságát. Ha nem hiszed, hogy Krisztus feltámadt és benne mindnyájan életre
kelnek, akkor azt hiszed, hogy az volt a vég, és az lesz a te véged is, amikor
utolsót dobban a szív és elillan a lehelet. „Ha pedig Krisztus nem támadt fel,
semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is
elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk
Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” Ó, micsoda nyomorúság ez!
Nem a betegség, nem a fájdalom, nem a veszteség, hanem a hitetlenség!
Ámde van reménység is! Mert „Krisztus feltámadt a halottak
közül, mint az elhunytak zsengéje. (…) ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak,
úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.” Hiszed-e ezt? Ha igen, ha hiszed,
hogy Krisztus érted halt meg és érted támadt fel, akkor az örökkévalóság tárul
fel előtted! Hiszed-e ezt? Elég erősen hiszed-e ezt? Nemcsak úgy színileg,
nemcsak akkor és annyira és addig, amíg elmotyogjuk az apostoli hitvallásban,
hogy „hiszem a test feltámadását és az örök életet, ámen”, aztán lépünk is
tovább. Tényleg, lelked mélyéig, egész egzisztenciádat, létezésedet meghatározó
módon: hiszed-e a feltámadást? Krisztusét és a magadét?
Szintén a már idézett C. S. Lewis írja: „Senki nem tudhatja,
milyen erősen hisz valamiben, amíg annak nincs igazi tétje. Könnyen rábólint az
ember, hogy hogyne, ez a kötél biztosan megtartaná, míg a kötelet csupán
csomagoláshoz használja. Tegyük fel azonban, hogy ennél a kötélnél fogva
kellene egy szakadék felett lógnia: vajon nem lepleződne le azonnal, hogy
valójában mennyire bízik a kötél erejében?”
A halállal való szembesülés, a gyász ideje ilyen szakadék.
Próbára teszi, mennyire bízunk a kötél erejében. Mennyire bízunk Isten megtartó
kegyelmében. Próbára teszi, mennyire hisszük és valljuk, hogy „Krisztus
feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. (…) ahogyan Ádámban
mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.”
Amikor szeretteink élete végére tekintünk, rájuk emlékezünk,
akkor ez a reménység lehet a szívünkben. Nemcsak az, hogy már jó helyen vannak.
Nemcsak az, hogy nekik már nem fáj, ők már nem szenvednek. Ennél sokkal többről
szól az evangélium: „ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is
mindnyájan életre kelnek.”
S hogy mikor? Pál apostol és kortársai azt remélték, hogy
még az ő életükben eljön ez a pillanat. Ezért is írja, hogy „nem fogunk ugyan
mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni.” Aztán azóta eltelt majd’
2000 év… Mi történt Isten ígéretével? Elfeledkezett volna róla? Oly sok idő telt
el, talán érvényét is veszítette már. Hogy véletlenül se gondoljuk ezt, ezért
olvastam Péter bizonyságtételét is: „Az az egy azonban ne legyen rejtve
előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és
ezer esztendő annyi, mint egy nap. Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint
egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek
elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.”
Az elhunyt szeretteink felől reménységgel lehetünk. Az idő
viszont nekünk adatik: megtérésre. Jézus Krisztus megismerésére adatik. Hogy
felismerjük és elhiggyük: értünk halt meg, nekünk szerzett bűnbocsánatot. És
értünk, akik Ádámban már rég meghaltunk, értünk támadt fel és nekünk készítette
el a reménységet az örök élet felől.
Igaz, Isten előtt ezer esztendő annyi, mint egy nap, de ez
fordítva is igaz, ezért ne halogassuk hát a megismerést és a döntést!
Szeretteink felől reménységgel lehetünk – de ez minket nem ment meg. A
viszontlátás reménységének záloga a Krisztus feltámadásába vetett hitünk. Ezért
szól hozzánk Isten, akár bánatot okozva is, a véggel szembesítve, fájdalmasan is, a mai emlékezésen is, mert nem akarja, hogy elvesszünk, hanem hogy megtérjünk hozzá és örök életünk
legyen. Ámen.
