Örökélet vasárnapján

Olvasandó: 1Korinthus 15,12-23 és 51-57, 2Péter 3,8-9

„Miért nem mondta soha senki, hogy a bánat ennyire hasonlít a félelemhez?” – ezzel kezdi ’A bánatról’ c. könyvét C. S. Lewis, keresztyén író. Arról lehet ismerős számunkra, hogy megalkotta Narnia krónikáit, varázslatos mesevilágba helyezve a megváltásról szóló evangéliumot, hogy az egészen pici gyermekek más meséikben is azzal találkozhassanak: van Valaki – az ő könyvében Aslan, az oroszlán – aki életét adja azért, hogy a gonosz hatalmából kiszabadítsa az embert. De aztán fel is támad, hogy a további kalandokban is ott legyen azok mellett, akik őt segítségül hívják. Az íróban élő reménységről tesz bizonyságot Narnia krónikájának minden pillanata. Mégis, amikor meghal a felesége, amikor a halál elragadja mellőle azt, aki itt a földi életben a legfontosabb volt számára, őt is magával sodorja a gyász. S mintegy terápiás céllal, füzetekbe írta le gondolatait, érzéseit. Nyitómondatul pedig az imént idézett kérdést vetette papírra. „Miért nem mondta soha senki, hogy a bánat ennyire hasonlít a félelemhez?”

Igen, a halállal találkozni félelmetes. Szembesülni az elmúlással, azzal, hogy semmi sem tart örökké – sőt, nemhogy örökké, de ráadásul nem is mi határozzuk meg a végét – félelmetes. Az is félelmetes, amikor a számunkra kedveset, az édesanyát, édesapát, nagymamát, nagypapát ragadja el mellőlünk halál. És meg kell küzdenünk az elválással, a hiányukkal. A gyászban ránk törő bánat azért hasonlít annyira a félelemhez, mert abban szembesülünk a saját életünk végességével is. Ránk tör az érzés, hogy szüleink halálával immár semmi nincs köztünk és a halál között. Új és ismeretlen érzések törnek felszínre, új és ismeretlen helyzetekkel kell egyedül, de legalábbis nélkülük megbirkóznunk.

És ez keresztyén emberként is nehéz és félelmetes. Keresztyén emberként is ott van a szívünkben a bánat – és ez nem szégyellni való! Megvan az ideje ennek is. A sírásnak is, a szomorkodásnak is, a bánkódásnak is. Megvan az ideje az emlékezésnek is – és ez a mai istentisztelet ennek az ideje.

Ugyanakkor nem véletlen az időzítés. A katolikus hagyomány szerint november elején, mindenszentek után, halottak napján emlékeznek az elhunytakra. A protestáns egyházi rend azonban örökélet vasárnapjára teszi mindezt, amely ma van. Az egyházi év vége ez – jövő vasárnap, adventtel indul az új egyházi év. Milyen reményteljes üzenete van már csak az időzítésnek is: az egyházi év az örökéletre való figyeléssel ér véget. Erre van ígéretünk, mindeneknek a vége: ez, az örök élet. Ezt szerezte meg Jézus Krisztus, amikor diadalt aratott a halál fölött.

Ez a mi hitünk legfontosabb sarokpontja: Krisztus feltámadt a halottak közül! Igaz, arccal már karácsony felé vagyunk, és ehhez képest ez az üzenet túl húsvétinak tűnik. De Pál apostol mégis azt állítja, hogy ezen áll vagy bukik a mi hitünk! „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek.” A karácsonnyal talán könnyebb megbirkózni, a Jézuskával nem olyan nehéz kapcsolatba kerülnünk. Megszületik egy piciny gyermek – láttunk már ilyet. Picike, törékeny, sírós kis csomag, az első időkben ráadásul eszik-alszik, ide tesszük, oda tesszük, sok vizet nem zavar. Hát hogy van egy ilyen, volt egy ilyen, akit Jézuskának hívtak – nem nehéz sem elképzelni, sem hinni. De hogy ez a csöppnyi szeretet-csomag egyszer csak felnőtt, és magára vette a világ bűnét, a mi bűnünket és meghalt értünk… és aztán isteni dicsőségéről tett bizonyságot feltámadásával… hogy értünk támadt fel… ezt el tudjuk-e képzelni? el tudjuk-e hinni? Hogy „ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.”

Hiszed-e ezt?

Ha nem, az bizony félelmetessé teszi a halált, a gyász szomorúságát. Ha nem hiszed, hogy Krisztus feltámadt és benne mindnyájan életre kelnek, akkor azt hiszed, hogy az volt a vég, és az lesz a te véged is, amikor utolsót dobban a szív és elillan a lehelet. „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” Ó, micsoda nyomorúság ez! Nem a betegség, nem a fájdalom, nem a veszteség, hanem a hitetlenség!

Ámde van reménység is! Mert „Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. (…) ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.” Hiszed-e ezt? Ha igen, ha hiszed, hogy Krisztus érted halt meg és érted támadt fel, akkor az örökkévalóság tárul fel előtted! Hiszed-e ezt? Elég erősen hiszed-e ezt? Nemcsak úgy színileg, nemcsak akkor és annyira és addig, amíg elmotyogjuk az apostoli hitvallásban, hogy „hiszem a test feltámadását és az örök életet, ámen”, aztán lépünk is tovább. Tényleg, lelked mélyéig, egész egzisztenciádat, létezésedet meghatározó módon: hiszed-e a feltámadást? Krisztusét és a magadét?

Szintén a már idézett C. S. Lewis írja: „Senki nem tudhatja, milyen erősen hisz valamiben, amíg annak nincs igazi tétje. Könnyen rábólint az ember, hogy hogyne, ez a kötél biztosan megtartaná, míg a kötelet csupán csomagoláshoz használja. Tegyük fel azonban, hogy ennél a kötélnél fogva kellene egy szakadék felett lógnia: vajon nem lepleződne le azonnal, hogy valójában mennyire bízik a kötél erejében?”

A halállal való szembesülés, a gyász ideje ilyen szakadék. Próbára teszi, mennyire bízunk a kötél erejében. Mennyire bízunk Isten megtartó kegyelmében. Próbára teszi, mennyire hisszük és valljuk, hogy „Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. (…) ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.”

Amikor szeretteink élete végére tekintünk, rájuk emlékezünk, akkor ez a reménység lehet a szívünkben. Nemcsak az, hogy már jó helyen vannak. Nemcsak az, hogy nekik már nem fáj, ők már nem szenvednek. Ennél sokkal többről szól az evangélium: „ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.”

S hogy mikor? Pál apostol és kortársai azt remélték, hogy még az ő életükben eljön ez a pillanat. Ezért is írja, hogy „nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni.” Aztán azóta eltelt majd’ 2000 év… Mi történt Isten ígéretével? Elfeledkezett volna róla? Oly sok idő telt el, talán érvényét is veszítette már. Hogy véletlenül se gondoljuk ezt, ezért olvastam Péter bizonyságtételét is: „Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap. Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.”

Az elhunyt szeretteink felől reménységgel lehetünk. Az idő viszont nekünk adatik: megtérésre. Jézus Krisztus megismerésére adatik. Hogy felismerjük és elhiggyük: értünk halt meg, nekünk szerzett bűnbocsánatot. És értünk, akik Ádámban már rég meghaltunk, értünk támadt fel és nekünk készítette el a reménységet az örök élet felől.

Igaz, Isten előtt ezer esztendő annyi, mint egy nap, de ez fordítva is igaz, ezért ne halogassuk hát a megismerést és a döntést! Szeretteink felől reménységgel lehetünk – de ez minket nem ment meg. A viszontlátás reménységének záloga a Krisztus feltámadásába vetett hitünk. Ezért szól hozzánk Isten, akár bánatot okozva is, a véggel szembesítve, fájdalmasan is, a mai emlékezésen is, mert nem akarja, hogy elvesszünk, hanem hogy megtérjünk hozzá és örök életünk legyen. Ámen.