Keressétek az Urat, amíg megtalálható.
Hívjátok segítségül, amíg közel van!
Olvasandó: Kolossé 2,20 - 3,4
Mindnyájan jól ismerjük a
mondást: Akinek nem inge, ne vegye magára. És sokszor hozzátesszük: akinek
viszont inge, az öltözködjön! Ez jutott eszembe, amint olvastam a Kolossé
levelet. Pál ugyanis arról ír – ezt olvashattunk már az elmúlt napokban a
Bibliaolvasó kalauz ajánlása szerint, és ez lesz még előttünk az elkövetkező
napokon – hogy mit kell levetkőznünk és mit kell felöltenünk. Ugyanis ha a
keresztség által meghaltunk Krisztussal együtt, és feltámadtunk az új életre,
akkor szükséges, hogy levetkőzzük az óembert, és felöltsük magunkra az
újembert. A mondást kicsit megvariálva így is mondhatnám: akinek még nem inge,
az most végre vegye magára!
Böjt első vasárnapjával most
megkezdődik az a 40 napos időszak, amikor a húsvéti ünnepre készülünk, Jézus
Krisztus halálára és feltámadásának ünnepére. Amikor református körökben az
ember megemlíti a böjtöt, akkor sokan kicsit kellemetlenül érzik magukat, kínos
magyarázkodásba kezdenek. Mert hát mi nem szoktunk böjtölni, csak jelképesen
böjtölünk, csak nagypénteken böjtölünk, mi nem vagyunk olyanok, mint a
katolikusok. Kicsit olyan ez a magyarázkodás, mintha el akarnánk határolódni
azoktól, akik csak kényszeres szokásokkal töltik meg ezt a 40 napot, és ha
minden előírást, szabályt megtartottak, akkor megnyugszik a lelkük, le van
tudva a böjt, mint olyan. Sokan a böjt alatt a test sanyargatását értik,
igyekeznek megtartani szabályokat és szokásokat az evés, ivás, ruházkodás
tekintetében. Az ilyenek böjtje leginkább arról szól, hogy „ne nyúlj hozzá, ne
ízleld meg, ne is érintsd!” És ha volt is ezek mögött valaha lelki tartalom,
már az megkopott, és csak a szigorú szabályrendszer maradt, ami így megüresedve
nem más, mint "emberi parancsok és rendelések. Ezeknek a megtartása a bölcsesség
látszatát kelti ugyan a magunk csinálta kegyeskedés, az alázatoskodás és a test
sanyargatása által, valójában azonban semmi értéke és haszna nincs, mert öntelt
felfuvalkodottsághoz vezet.” – így ír Pál. Amikor elkopik az Isteni tartalom,
megmarad az emberi parancs. Amikor megszűnik az odafennvalókkal való kapcsolat,
megmarad a földiekkel való törődés.
A böjt pedig éppen annak az
ideje, hogy mindez a viszony helyreálljon, és „az odafennvalókkal törődjetek,
ne a földiekkel”. Ha valami, hát ez a böjt igazi értelme és célja.
Mi pedig hajlamosak vagyunk
megfordítani a fontossági sorrendet. Hiszen a földön élünk, és ezt az életet
igyekszünk kényelmessé, elfogadhatóvá, élhetővé tenni. Kezdetben talán még tekingettünk
fölfelé. Aztán ahogy haladtak az évek, sokasodtak a problémák, már csak oldalra
nézelődtünk, az emberekre, családtagjainkra, egyrészt hogy kinek a problémáit
oldhatnánk még meg, másrészt hogy ki segíthetne rajtunk. Most pedig sokszor már
csak a saját gondjainkkal vagyunk elfoglalva, betegségünk, fájdalmaink,
magányunk terhétől roskadozva csak magunk elé nézünk, vagy lehajtott fejjel a
földet vizslatjuk. Ezért figyelmeztet minket is Pál szava: ha a keresztség
által újjászülettünk és feltámadtunk Jézus Krisztussal, akkor az
odafennvalókkal törődjünk, akkor emeljük fel a tekintetünket Jézus Krisztusra,
aki az Isten jobbján ül. Akkor ne a földi boldogulás legyen az első és
kizárólagos cél az életünkben, hanem „keressétek először az Isten országát és
igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek”. Ha a feltámadt és az Isten
jobbján ülő Jézus Krisztusra tekintünk, felébred bennünk a reménység, célt
láthatunk magunk előtt, és ez eligazít a földi életet illetően is. Butaság hát attól
félni, hogy ha csak az odafennvalókra koncentrálunk, akkor nem lesz, aki megoldja,
aki biztosítsa a földit.
„a ti életetek el van rejtve a
Krisztussal együtt az Istenben.” Van egy ifjúsági ének, amelynek első sorai így
szólítják meg Istent: „rejt most el a szárnyad alá, erős kézzel takarj be
engem.” És nemrégiben láttam egy fotót, ami egy vadkacsát ábrázolt, akit egy
tűzeset után találtak egy erdőszélen. Ez a vadkacsa a szárnyai alá gyűjtötte a
picinyeit, hogy megóvja őket a tűztől. Igaz, ő maga megperzselődött annyira,
hogy már nem élt, mikor rátaláltak. De szárnyai oltalmából sértetlenül másztak
elő kicsinyei. Valahogy így rejt el minket is Isten, ha a földiek helyett az
odafennvalókkal, a test, az óember, az ördög erői helyett a lélek, az újember
és az Isten erejével igyekszünk minél szorosabb kapcsolatba kerülni.
Az előttünk lévő böjti időszakban
legyen ez célunk: tekintetünket önmagunkról, a földiekről emeljük az égiekre,
Jézus Krisztusra, aki az Isten jobbján ül. Hogy ne a test kiszolgálása, hanem a
lélek megelégítése legyen szívünk leghőbb vágya. Ahogyan megéljük mindezt az
úrvacsorában. Hiszen az a falat kenyér és korty bor nem arra hivatott, hogy a
testünk éhségét és szomjúságát elvegye, hanem arra, hogy kiábrázolják
közösségünket az odafennvalókkal. Hogy testünk helyett lelkünket táplálja az
örök életre.
Készüljünk most így az úrvacsorai
közösségre, mint akik Krisztussal együtt meghaltunk a bűnnek, és vele együtt
feltámadtunk Istennek kedves életre. „…azokat keressétek, amik odafenn vannak,
ahol a Krisztus van (…) Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel.” Ámen.
