Advent 2. vasárnapja - Rákoscsaba

Olvasandó: Jelenések 3,7-13

Imádság

Urunk, Istenünk!

Köszönjük neked ezt az idei adventi időszakot. Köszönjük neked, hogy évről évre indítasz és vezetsz minket a karácsony fénye, öröme és ünneplése felé, hogy megláthassuk a legnagyobbat, melyet a karácsony tár a szemünk elé: a te szeretetedet, mellyel úgy szeretted ezt a világot, hogy a te egyszülött Fiadat adtad érette, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Urunk, megvalljuk előtted, hogy szükségünk van rád, mert a mi lelkünk, a kapcsolataink tele vannak sötétséggel, érdekkel. A gondolataink sokszor zavarosak, a lelkünk pedig hideg, fagyos, mint az elmúlt napok sarkvidéki szelei. Megvalljuk Urunk, hogy annyi minden van a szívünk mélyén, ami elválaszt minket egymástól, ami egy lépéssel sem visz előrébb, ami teljességgel ellenkezik a karácsony örömüzenetével.

És mégis, karácsonyhoz közeledve azt kérjük tőled, hogy fogadj el bennünket és tisztíts meg minden hiábavalóságtól! Légy most is közöttünk, ezen az adventi vasárnapon, és készíts minket arra, hogy Jézus Krisztust, mint a te legnagyobb ajándékodat, befogadhassuk.

Segíts minket az ige hirdetésében és hallgatásában. Add, hogy hálával csodálkozzunk rá arra, amit velünk szándékozol tenni, amit felőlünk elhatároztál, és mindnyájunkért megcselekedtél. Ámen.

(Karl Barth nyomán)

Textus: Jelenések 3,8

"Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet."

A gyerekek között nagy népszerűségnek örvend az adventi kalendárium, aminek segítségével napra pontosan lehet visszaszámolni, hány nap van még karácsonyig. Legtöbbször kis ajtókat lehet rajta kinyitogatni, amik mögött persze apró meglepetések rejtőzködnek, és mire minden ajtó kinyílik, itt a karácsony.

Tulajdonképpen az advent napjai, az ilyenkor hangzó igék, az istentiszteletek, mind-mind ilyen apró „lelki ajtónyitogatások”, amivel készíthetjük magunkat az ünnepre. Ha minden ajtó kinyílt, elhárult az összes akadály lelkiképpen is, felkészülten állhatunk meg Karácsony estéjén, ünnepelve a világ Megváltóját.

Ám ami különlegessé teszi a mi adventi készülődésünket az az, hogy nemcsak mi készítjük saját magunkat, nemcsak mi nyitogatjuk a szívünk ajtaját, hanem Isten az, aki keres minket. Isten az, aki napról napra szólítgat minket a csendességeinken keresztül, nyitogatja a szívünket az istentiszteletek alkalmával. Ő az, aki minden napra elkészíti a maga apró ajándékát, a mindennapi - ám közel sem hétköznapi - csodáit egy-egy mosolyban, egy-egy segítő kézben. Isten az, aki megajándékoz minket - Jézus Krisztust adja ajándékul.

Azt hallhattuk az igében: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd.” János evangéliumából visszhangozhat bennünk, amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az ajtó…” Ezért tudhatjuk, hogy a nyitott ajtó nem más, mint Jézus Krisztus.

Az ajtóra sokszor úgy gondolunk, mint ami elválaszt, elzár minket. Akkor érezzük magunkat biztonságban, ha az ajtó zárva van. Mert akkor kizárhatjuk a nemszeretem dolgokat, amik veszélyt jelenthetnek ránk, amik/akik a bántásunkra törhetnek. S ha ezeket kizárjuk, akkor szinte tökéletes védettséget élvezünk a zárt ajtók mögött. Ugyanezt láthatjuk a világi társadalomban is. Hogy aki nem tökéletes, aki nem olyan, mint a többség, attól egyrészt félünk, másrészt igyekszünk kizárni a hétköznapokból, vagy bezárni valahová, a lényeg az, hogy ne lássuk, ne halljuk, mert akkor olyan, mintha nem létezne, és máris biztonságban érezzük magunk. És sajnos, hasonló tendencia figyelhető meg a gyülekezetekben is. Van egy elképzelés, egy ideál arról, hogy milyen a jó keresztyén, hogyan néz ki, hogyan viselkedik. Aki megfelel, az bejöhet, aki nem felel meg, azokra ferde szemmel nézünk – jobb esetben, rosszabb esetben pedig bezárjuk az ajtót, mondván: nem vagy méltó az Isten elé járulni. Ehhez képest Isten nem egy biztonsági vasrácsos ajtót, hanem egy nyitott ajtót ad nekünk. Jézus Krisztust, aki által szabad utunk lehet az Atyához. Mindenkinek, mert nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.

Ennyi csupán a kitétel: félni Őt és az igazságot cselekedni. Aki hisz Őbenne, nem fog elveszni, hanem örök élete lesz. Aki hisz Őbenne, megtartja igéjét és nem tagadja meg az Ő nevét.

A filadelfiai gyülekezet nagy kísértések között élt. Körülvette őket a pogánykultusz, mindenhonnan az istentelenség áradt, ők egyébként is nagyon kevesen voltak. Mégis: ellenálltak a kísértésnek. Megtették, amit Isten kért tőlük. A kísértések közepette, ami ezt a maroknyi kis gyülekezetet naponként érte, mégis ezt mondhatta róluk Uruk „megtartottad az én igémet és nem tagadtad meg az én nevemet.” Jutalmul pedig a nyitott ajtót kapták. Ahogyan ma is ez a nyitott ajtó a jutalma mindazoknak, akik megtartják az Úr igéjét és nem tagadják meg az Ő nevét. Gondoljunk csak vissza az eddigi életünkre! Ugyan ki az, aki azt mondhatná el magáról, hogy nem érték kísértések? Senki! A Sátán minden ember életében azon munkálkodik, hogy a rosszra csábítson, hogy az Istentől eltávolítson. Ha már szoros közösségben élünk az Istennel, akkor elszakítson tőle. És ezen munkálkodik most is! Amikor a keserűség, a betegség, a testi vagy éppen a lelki fájdalom miatt elhomályosodik a szemünk és nem látjuk Isten gondviselő kezét, bizony az Ördög munkálkodik közöttünk és bennünk. Amikor megkeseredve, kiábrándulva sóhajtunk, hogy miért tette ezt velünk Isten, miért engedte meg, hogy ilyen dolgok történjenek velünk… amikor a magunk hasznát a másoké, a közösség elé helyezve próbálunk tisztességtelen előnyhöz jutni… amikor a körülményekre tekintünk a minden fölött hatalmas Isten helyett… amikor felkiáltunk, hogy egyáltalán hol van ilyenkor az Isten? - akkor az Ördög munkálkodik közöttünk és bennünk. Akkor az ő tetszésére történnek a dolgok. Akkor a kísértő Sátán hangjára hallgatunk.

A napközis fiatalokkal nemrégiben tanultunk egy kedves éneket, melynek ez a szövege: „Ha Sátán kísért, azt mondom: nem, nem, nem! Ha Sátán kísért, azt mondom: nem, nem nem! Ha Sátán kísért, azt mondom: menj tőlem, mert egy az én királyom: Jézus.” Nagyon egyszerűen összefoglalja ez a néhány sor a keresztyén hit lényegét. Aki élete királyául Jézus Krisztust elfogadta, annak a Sátán kísértésére a leghatározottabban NEM-et kell mondania. Isten pedig azt ígéri, hogy aki ellenáll a Kísértőnek, aki állhatatos marad, azt Ő megtartja kegyelmében.

Így, vele együtt elég a mi kevéske erőnk is. Ahogy már említettem, a filadelfiai gyülekezet nagyon nehéz helyzetben volt. Nem volt könnyű kitartani hitük mellett, amikor körülöttük mindenki a széles úton járt. Nem volt könnyű, ahogy maga az Írás is fogalmaz: „kevés erőd van”. Mintha csak rólunk szólna ez is. Hányszor kiáltunk mi is így Istenhez: Uram, oly’ kevés az erőm, elfáradtam, elfogytak a tartalékaim, kimerültem az évek során, megfáradtam a szüntelen harcokban, gyönge vagyok már. Kedves Testvérek! Isten tudja ezt! És ő nem kér olyat, ami meghaladná a mi erőnket, ami felette nagy, sőt teljesíthetetlen lenne számunkra. Csak azt kéri, amit meg tudunk tenni, erőnkhöz mérten. Csak azt kéri, hogy higgyünk Őbenne, hogy kövessük szavát, és álljunk ellen a Kísértőnek. Nem kell, és nem is szabad a saját gyengeségeinkkel takarózni, kifogásokat keresni, hogy mit miért nem tudunk, nem bírunk megtenni. Ahogyan Isten sem a gyengeségeinkre tekint, mi is vegyük el tekintetünket magunkról, és nézzünk az erős és hatalmas Jézus Krisztusra, aki kipótolja a mi erőtlenségünket.

A Filadelfia-ház fiataljairól elmondható, hogy minden megtanult ének, minden mondat mögött hatalmas munka, nagy-nagy erőfeszítések vannak. Sokan talán azt gondolják, hogy ez teljesen felesleges, hiábavaló, hiszen kérdés, mi marad meg ezekből hosszú távon. Bevallom őszintén, én is hasonló félelmekkel indultam hozzájuk az első hittanórára. Egy laza ismerkedős alkalomnak szántam az egészet, ahol majd óvatosan felmérem, hogy egyáltalán mi az, amit ők tudnak Istenről. De nem reménykedtem sok mindenben. És el kell mondanom, hogy hatalmasan megszégyenültem. Mert amikor megkérdeztem, hogy ki mit tud Istenről, minden fontos dolog elhangzott! Hogy Isten szeret minket, nekünk is szeretnünk kell őt, imádkozni kell hozzá, és egymást is szeretni kell. Persze lehetne ezt cifrázni, mi talán tudnánk is hangzatos hitvallásokkal, mindenféle igékkel tűzdelni a bizonyságtételünket. De igazából ennyi a lényeg: az Isten szeret minket.

És nem a gyengeségeinkre tekint. Vagy ha mégis, akkor csak azért, hogy lássa: hol szorulunk rá az ő segítségére és kegyelmére. Ezért a gyengeségünk nem szégyellnivaló, nem rejtegetnivaló! Emlékezzünk csak Pál apostolra, aki azt mondta: „legszívesebben az erőtlenségeimmel dicsekszem”. Nem a hitével, nem a tudásával, nem a hatalmas missziói munkájával. Az erőtlenségeivel. Mert ott derül ki igazán, hogy mire képes, hogy mekkora hatalommal bír az Isten!

Ha megnézzük a Biblia jelentős alakjait, sokszor láthatjuk, hogy bizony kevés erővel is lehet úgy szolgálni, hogy végül Istennel együtt hatalmas dolgokat tapasztalhatunk meg. Gondoljunk csak Gedeonra, aki így vall magáról: „az én nemzetségem a legszegényebb Manasséban, és én a legkisebb vagyok atyám házában”. Mégis az Úr megsegíti. Először persze a nagy sereg létszámát lecsökkenti 300-ra. Ám ezzel a maroknyi sereggel mégis hatalmas csapást mér Midján táborára. Vagy ott van a talán legismertebb történet, miszerint a kicsiny Dávid egy apró kővel és egy egyszerű parittyával legyőzi a hatalmas és jól felfegyverkezett Góliátot. Mert az Isten képes arra, hogy a gyengét megerősítse.

És nem csupán a nagy Bibliai alakok esetében igaz ez, hanem a mi életünkben is! Minket is megerősít Isten! Hiszen kevés erőnk van, és ha a testiekre tekintünk, azt mondhatjuk, hogy az a kevés is egyre csak fogyatkozik. De ha a lelkiekre nézünk, ha Istenre emeljük szemünket, megvallhatjuk, hogy Lelke által megerősít minket! Így bár kevés az erőnk, de megtarthatjuk igéjét, és élhetünk úgy, hogy a legnagyobb kísértések közepette sem tagadjuk meg az Ő nevét.

Bár kevés az erőnk, de ezzel a kevés erővel is lehet hinni. Hinni azt a szükséges minimumot, ami viszont elég az örök élethez: Isten szeret minket. Bár kevés az erőnk, de ezzel a kevés erővel is lehet bizonyságot tenni. Bizonyságot tenni szavainkkal, akár a családtagjainknak, akár a barátoknak, munkatársaknak elmondani, hogy ki a mi életünk Ura! Lehet bizonyságot tenni azzal, hogy nem elégedetlenkedve, nem megkeseredve, folyamatosan zsörtölődve hordozzuk terheinket, hanem megnyugodva Isten akaratában, békés és imádságos szívvel. Az imádsághoz sincs szükség felette nagy testi erőre. Két kezünket összetéve, vagy mikor már az is nehéz, lélekben emelkedhetünk Istenünkhöz. És könyöröghetünk magunkért, hogy ne a mi gyengeségeinkre tekintsen, hanem Krisztus erejére, aki értünk áldozta magát. És könyöröghetünk mindazokért, akik ezt még nem tudják, nem hiszik. Hogy nyitogassa az Ő szívüket is Isten - ha úgy kedves neki, akkor akár általunk, a mi imádságunk, a mi bizonyságtételünk által.

Jézus Krisztus ezen az adventen is közeledik hozzánk, közeledik az egész hideg-rideg világhoz, hogy Isten szeretetének melegét és kegyelmét elhozza hozzánk. Olyan jó lenne, ha rólunk is azt mondhatná, amit egykor a filadelfiai gyülekezetnek: „bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet”. Legyen így! Ámen.

Imádság

Úr Jézus Krisztus!

Köszönjük igéd üzenetét, hogy ezen az adventen is közeledsz hozzánk. Nyitogatod szívünk ajtaját, hogy így készíts minket az ünnepre. Köszönjük, hogy az erőtlenségünkre, nem a gyengeségeinkre tekintesz, hanem a hitünkre. Ezért arra kérünk: növeld a mi hitünket! Mutasd meg a te erődet a mi gyengeségünkben! Vígasztalj a mi szomorúságunkban! Jöjj felénk szereteted melegével a mi hideg világunkba! Erősíts minket, hogy hihessünk, hogy kitartsunk a kísértések közepette, és soha semmilyen körülmények között meg ne tagadjuk a te neved! Erősíts és bátoríts minket a bizonyságtevő életre! Légy velünk szereteteddel örökkön örökké. Ámen.