Olvasandó: Jelenések 3,7-13
Imádság
Urunk, Istenünk!
Köszönjük neked ezt az idei adventi időszakot. Köszönjük
neked, hogy évről évre indítasz és vezetsz minket a karácsony fénye, öröme és
ünneplése felé, hogy megláthassuk a legnagyobbat, melyet a karácsony tár a
szemünk elé: a te szeretetedet, mellyel úgy szeretted ezt a világot, hogy a te
egyszülött Fiadat adtad érette, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök
élete legyen.
Urunk, megvalljuk előtted, hogy szükségünk van rád, mert a
mi lelkünk, a kapcsolataink tele vannak sötétséggel, érdekkel. A gondolataink
sokszor zavarosak, a lelkünk pedig hideg, fagyos, mint az elmúlt napok
sarkvidéki szelei. Megvalljuk Urunk, hogy annyi minden van a szívünk mélyén,
ami elválaszt minket egymástól, ami egy lépéssel sem visz előrébb, ami
teljességgel ellenkezik a karácsony örömüzenetével.
És mégis, karácsonyhoz közeledve azt kérjük tőled, hogy
fogadj el bennünket és tisztíts meg minden hiábavalóságtól! Légy most is
közöttünk, ezen az adventi vasárnapon, és készíts minket arra, hogy Jézus
Krisztust, mint a te legnagyobb ajándékodat, befogadhassuk.
Segíts minket az ige hirdetésében és hallgatásában. Add, hogy hálával csodálkozzunk rá arra, amit velünk szándékozol tenni, amit felőlünk elhatároztál, és mindnyájunkért megcselekedtél. Ámen.
(Karl Barth nyomán)
Textus: Jelenések 3,8
Textus: Jelenések 3,8
"Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet."
A gyerekek között nagy népszerűségnek örvend az adventi kalendárium,
aminek segítségével napra pontosan lehet visszaszámolni, hány nap van még
karácsonyig. Legtöbbször kis ajtókat lehet rajta kinyitogatni, amik mögött
persze apró meglepetések rejtőzködnek, és mire minden ajtó kinyílik, itt a
karácsony.
Tulajdonképpen az advent napjai, az ilyenkor hangzó igék, az
istentiszteletek, mind-mind ilyen apró „lelki ajtónyitogatások”, amivel
készíthetjük magunkat az ünnepre. Ha minden ajtó kinyílt, elhárult az összes
akadály lelkiképpen is, felkészülten állhatunk meg Karácsony estéjén, ünnepelve
a világ Megváltóját.
Ám ami különlegessé teszi a mi adventi készülődésünket az
az, hogy nemcsak mi készítjük saját magunkat, nemcsak mi nyitogatjuk a szívünk
ajtaját, hanem Isten az, aki keres minket. Isten az, aki napról napra szólítgat
minket a csendességeinken keresztül, nyitogatja a szívünket az istentiszteletek
alkalmával. Ő az, aki minden napra elkészíti a maga apró ajándékát, a
mindennapi - ám közel sem hétköznapi - csodáit egy-egy mosolyban, egy-egy
segítő kézben. Isten az, aki megajándékoz minket - Jézus Krisztust adja
ajándékul.
Azt hallhattuk az igében: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd.”
János evangéliumából visszhangozhat bennünk, amikor Jézus azt mondja: „Én
vagyok az ajtó…” Ezért tudhatjuk, hogy a nyitott ajtó nem más, mint Jézus
Krisztus.
Az ajtóra sokszor úgy gondolunk, mint ami elválaszt, elzár
minket. Akkor érezzük magunkat biztonságban, ha az ajtó zárva van. Mert akkor
kizárhatjuk a nemszeretem dolgokat, amik veszélyt jelenthetnek ránk, amik/akik
a bántásunkra törhetnek. S ha ezeket kizárjuk, akkor szinte tökéletes
védettséget élvezünk a zárt ajtók mögött. Ugyanezt láthatjuk a világi
társadalomban is. Hogy aki nem tökéletes, aki nem olyan, mint a többség, attól
egyrészt félünk, másrészt igyekszünk kizárni a hétköznapokból, vagy bezárni
valahová, a lényeg az, hogy ne lássuk, ne halljuk, mert akkor olyan, mintha nem
létezne, és máris biztonságban érezzük magunk. És sajnos, hasonló tendencia
figyelhető meg a gyülekezetekben is. Van egy elképzelés, egy ideál arról, hogy
milyen a jó keresztyén, hogyan néz ki, hogyan viselkedik. Aki megfelel, az
bejöhet, aki nem felel meg, azokra ferde szemmel nézünk – jobb esetben,
rosszabb esetben pedig bezárjuk az ajtót, mondván: nem vagy méltó az Isten elé
járulni. Ehhez képest Isten nem egy biztonsági vasrácsos ajtót, hanem egy
nyitott ajtót ad nekünk. Jézus Krisztust, aki által szabad utunk lehet az
Atyához. Mindenkinek, mert nem személyválogató az Isten, hanem minden nép
között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.
Ennyi csupán a kitétel: félni Őt és az igazságot cselekedni.
Aki hisz Őbenne, nem fog elveszni, hanem örök élete lesz. Aki hisz Őbenne,
megtartja igéjét és nem tagadja meg az Ő nevét.
A filadelfiai gyülekezet nagy kísértések között élt.
Körülvette őket a pogánykultusz, mindenhonnan az istentelenség áradt, ők
egyébként is nagyon kevesen voltak. Mégis: ellenálltak a kísértésnek. Megtették,
amit Isten kért tőlük. A kísértések közepette, ami ezt a maroknyi kis
gyülekezetet naponként érte, mégis ezt mondhatta róluk Uruk „megtartottad az én
igémet és nem tagadtad meg az én nevemet.” Jutalmul pedig a nyitott ajtót
kapták. Ahogyan ma is ez a nyitott ajtó a jutalma mindazoknak, akik megtartják
az Úr igéjét és nem tagadják meg az Ő nevét. Gondoljunk csak vissza az eddigi
életünkre! Ugyan ki az, aki azt mondhatná el magáról, hogy nem érték
kísértések? Senki! A Sátán minden ember életében azon munkálkodik, hogy a
rosszra csábítson, hogy az Istentől eltávolítson. Ha már szoros közösségben
élünk az Istennel, akkor elszakítson tőle. És ezen munkálkodik most is! Amikor
a keserűség, a betegség, a testi vagy éppen a lelki fájdalom miatt
elhomályosodik a szemünk és nem látjuk Isten gondviselő kezét, bizony az Ördög
munkálkodik közöttünk és bennünk. Amikor megkeseredve, kiábrándulva sóhajtunk,
hogy miért tette ezt velünk Isten, miért engedte meg, hogy ilyen dolgok
történjenek velünk… amikor a magunk hasznát a másoké, a közösség elé helyezve
próbálunk tisztességtelen előnyhöz jutni… amikor a körülményekre tekintünk a
minden fölött hatalmas Isten helyett… amikor felkiáltunk, hogy egyáltalán hol
van ilyenkor az Isten? - akkor az Ördög munkálkodik közöttünk és bennünk. Akkor
az ő tetszésére történnek a dolgok. Akkor a kísértő Sátán hangjára hallgatunk.
A napközis fiatalokkal nemrégiben tanultunk egy kedves
éneket, melynek ez a szövege: „Ha Sátán kísért, azt mondom: nem, nem, nem! Ha
Sátán kísért, azt mondom: nem, nem nem! Ha Sátán kísért, azt mondom: menj
tőlem, mert egy az én királyom: Jézus.” Nagyon egyszerűen összefoglalja ez a
néhány sor a keresztyén hit lényegét. Aki élete királyául Jézus Krisztust
elfogadta, annak a Sátán kísértésére a leghatározottabban NEM-et kell mondania.
Isten pedig azt ígéri, hogy aki ellenáll a Kísértőnek, aki állhatatos marad,
azt Ő megtartja kegyelmében.
Így, vele együtt elég a mi kevéske erőnk is. Ahogy már
említettem, a filadelfiai gyülekezet nagyon nehéz helyzetben volt. Nem volt
könnyű kitartani hitük mellett, amikor körülöttük mindenki a széles úton járt.
Nem volt könnyű, ahogy maga az Írás is fogalmaz: „kevés erőd van”. Mintha csak
rólunk szólna ez is. Hányszor kiáltunk mi is így Istenhez: Uram, oly’ kevés az
erőm, elfáradtam, elfogytak a tartalékaim, kimerültem az évek során,
megfáradtam a szüntelen harcokban, gyönge vagyok már. Kedves Testvérek! Isten
tudja ezt! És ő nem kér olyat, ami meghaladná a mi erőnket, ami felette nagy,
sőt teljesíthetetlen lenne számunkra. Csak azt kéri, amit meg tudunk tenni,
erőnkhöz mérten. Csak azt kéri, hogy higgyünk Őbenne, hogy kövessük szavát, és
álljunk ellen a Kísértőnek. Nem kell, és nem is szabad a saját gyengeségeinkkel
takarózni, kifogásokat keresni, hogy mit miért nem tudunk, nem bírunk megtenni.
Ahogyan Isten sem a gyengeségeinkre tekint, mi is vegyük el tekintetünket
magunkról, és nézzünk az erős és hatalmas Jézus Krisztusra, aki kipótolja a mi
erőtlenségünket.
A Filadelfia-ház fiataljairól elmondható, hogy minden
megtanult ének, minden mondat mögött hatalmas munka, nagy-nagy erőfeszítések
vannak. Sokan talán azt gondolják, hogy ez teljesen felesleges, hiábavaló,
hiszen kérdés, mi marad meg ezekből hosszú távon. Bevallom őszintén, én is
hasonló félelmekkel indultam hozzájuk az első hittanórára. Egy laza ismerkedős
alkalomnak szántam az egészet, ahol majd óvatosan felmérem, hogy egyáltalán mi
az, amit ők tudnak Istenről. De nem reménykedtem sok mindenben. És el kell
mondanom, hogy hatalmasan megszégyenültem. Mert amikor megkérdeztem, hogy ki
mit tud Istenről, minden fontos dolog elhangzott! Hogy Isten szeret minket,
nekünk is szeretnünk kell őt, imádkozni kell hozzá, és egymást is szeretni
kell. Persze lehetne ezt cifrázni, mi talán tudnánk is hangzatos
hitvallásokkal, mindenféle igékkel tűzdelni a bizonyságtételünket. De igazából
ennyi a lényeg: az Isten szeret minket.
És nem a gyengeségeinkre tekint. Vagy ha mégis, akkor csak
azért, hogy lássa: hol szorulunk rá az ő segítségére és kegyelmére. Ezért a
gyengeségünk nem szégyellnivaló, nem rejtegetnivaló! Emlékezzünk csak Pál
apostolra, aki azt mondta: „legszívesebben az erőtlenségeimmel dicsekszem”. Nem
a hitével, nem a tudásával, nem a hatalmas missziói munkájával. Az
erőtlenségeivel. Mert ott derül ki igazán, hogy mire képes, hogy mekkora
hatalommal bír az Isten!
Ha megnézzük a Biblia jelentős alakjait, sokszor láthatjuk,
hogy bizony kevés erővel is lehet úgy szolgálni, hogy végül Istennel együtt
hatalmas dolgokat tapasztalhatunk meg. Gondoljunk csak Gedeonra, aki így vall
magáról: „az én nemzetségem a legszegényebb Manasséban, és én a legkisebb
vagyok atyám házában”. Mégis az Úr megsegíti. Először persze a nagy sereg
létszámát lecsökkenti 300-ra. Ám ezzel a maroknyi sereggel mégis hatalmas
csapást mér Midján táborára. Vagy ott van a talán legismertebb történet,
miszerint a kicsiny Dávid egy apró kővel és egy egyszerű parittyával legyőzi a
hatalmas és jól felfegyverkezett Góliátot. Mert az Isten képes arra, hogy a
gyengét megerősítse.
És nem csupán a nagy Bibliai alakok esetében igaz ez, hanem
a mi életünkben is! Minket is megerősít Isten! Hiszen kevés erőnk van, és ha a
testiekre tekintünk, azt mondhatjuk, hogy az a kevés is egyre csak fogyatkozik.
De ha a lelkiekre nézünk, ha Istenre emeljük szemünket, megvallhatjuk, hogy
Lelke által megerősít minket! Így bár kevés az erőnk, de megtarthatjuk igéjét,
és élhetünk úgy, hogy a legnagyobb kísértések közepette sem tagadjuk meg az Ő
nevét.
Bár kevés az erőnk, de ezzel a kevés erővel is lehet hinni.
Hinni azt a szükséges minimumot, ami viszont elég az örök élethez: Isten szeret
minket. Bár kevés az erőnk, de ezzel a kevés erővel is lehet bizonyságot tenni.
Bizonyságot tenni szavainkkal, akár a családtagjainknak, akár a barátoknak,
munkatársaknak elmondani, hogy ki a mi életünk Ura! Lehet bizonyságot tenni
azzal, hogy nem elégedetlenkedve, nem megkeseredve, folyamatosan zsörtölődve
hordozzuk terheinket, hanem megnyugodva Isten akaratában, békés és imádságos
szívvel. Az imádsághoz sincs szükség felette nagy testi erőre. Két kezünket
összetéve, vagy mikor már az is nehéz, lélekben emelkedhetünk Istenünkhöz. És
könyöröghetünk magunkért, hogy ne a mi gyengeségeinkre tekintsen, hanem
Krisztus erejére, aki értünk áldozta magát. És könyöröghetünk mindazokért, akik
ezt még nem tudják, nem hiszik. Hogy nyitogassa az Ő szívüket is Isten - ha úgy
kedves neki, akkor akár általunk, a mi imádságunk, a mi bizonyságtételünk
által.
Jézus Krisztus ezen az adventen is közeledik hozzánk,
közeledik az egész hideg-rideg világhoz, hogy Isten szeretetének melegét és
kegyelmét elhozza hozzánk. Olyan jó lenne, ha rólunk is azt mondhatná, amit
egykor a filadelfiai gyülekezetnek: „bár kevés erőd van, mégis megtartottad az
én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet”. Legyen így! Ámen.
Imádság
Úr Jézus Krisztus!
Köszönjük igéd üzenetét, hogy ezen az adventen is közeledsz
hozzánk. Nyitogatod szívünk ajtaját, hogy így készíts minket az ünnepre.
Köszönjük, hogy az erőtlenségünkre, nem a gyengeségeinkre tekintesz, hanem a
hitünkre. Ezért arra kérünk: növeld a mi hitünket! Mutasd meg a te erődet a mi
gyengeségünkben! Vígasztalj a mi szomorúságunkban! Jöjj felénk szereteted
melegével a mi hideg világunkba! Erősíts minket, hogy hihessünk, hogy
kitartsunk a kísértések közepette, és soha semmilyen körülmények között meg ne
tagadjuk a te neved! Erősíts és bátoríts minket a bizonyságtevő életre! Légy
velünk szereteteddel örökkön örökké. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése