Advent 2. vasárnapja - Rákoscsaba

Olvasandó: Jelenések 3,7-13

Imádság

Urunk, Istenünk!

Köszönjük neked ezt az idei adventi időszakot. Köszönjük neked, hogy évről évre indítasz és vezetsz minket a karácsony fénye, öröme és ünneplése felé, hogy megláthassuk a legnagyobbat, melyet a karácsony tár a szemünk elé: a te szeretetedet, mellyel úgy szeretted ezt a világot, hogy a te egyszülött Fiadat adtad érette, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Urunk, megvalljuk előtted, hogy szükségünk van rád, mert a mi lelkünk, a kapcsolataink tele vannak sötétséggel, érdekkel. A gondolataink sokszor zavarosak, a lelkünk pedig hideg, fagyos, mint az elmúlt napok sarkvidéki szelei. Megvalljuk Urunk, hogy annyi minden van a szívünk mélyén, ami elválaszt minket egymástól, ami egy lépéssel sem visz előrébb, ami teljességgel ellenkezik a karácsony örömüzenetével.

És mégis, karácsonyhoz közeledve azt kérjük tőled, hogy fogadj el bennünket és tisztíts meg minden hiábavalóságtól! Légy most is közöttünk, ezen az adventi vasárnapon, és készíts minket arra, hogy Jézus Krisztust, mint a te legnagyobb ajándékodat, befogadhassuk.

Segíts minket az ige hirdetésében és hallgatásában. Add, hogy hálával csodálkozzunk rá arra, amit velünk szándékozol tenni, amit felőlünk elhatároztál, és mindnyájunkért megcselekedtél. Ámen.

(Karl Barth nyomán)

Textus: Jelenések 3,8

"Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet."

A gyerekek között nagy népszerűségnek örvend az adventi kalendárium, aminek segítségével napra pontosan lehet visszaszámolni, hány nap van még karácsonyig. Legtöbbször kis ajtókat lehet rajta kinyitogatni, amik mögött persze apró meglepetések rejtőzködnek, és mire minden ajtó kinyílik, itt a karácsony.

Tulajdonképpen az advent napjai, az ilyenkor hangzó igék, az istentiszteletek, mind-mind ilyen apró „lelki ajtónyitogatások”, amivel készíthetjük magunkat az ünnepre. Ha minden ajtó kinyílt, elhárult az összes akadály lelkiképpen is, felkészülten állhatunk meg Karácsony estéjén, ünnepelve a világ Megváltóját.

Ám ami különlegessé teszi a mi adventi készülődésünket az az, hogy nemcsak mi készítjük saját magunkat, nemcsak mi nyitogatjuk a szívünk ajtaját, hanem Isten az, aki keres minket. Isten az, aki napról napra szólítgat minket a csendességeinken keresztül, nyitogatja a szívünket az istentiszteletek alkalmával. Ő az, aki minden napra elkészíti a maga apró ajándékát, a mindennapi - ám közel sem hétköznapi - csodáit egy-egy mosolyban, egy-egy segítő kézben. Isten az, aki megajándékoz minket - Jézus Krisztust adja ajándékul.

Azt hallhattuk az igében: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd.” János evangéliumából visszhangozhat bennünk, amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az ajtó…” Ezért tudhatjuk, hogy a nyitott ajtó nem más, mint Jézus Krisztus.

Az ajtóra sokszor úgy gondolunk, mint ami elválaszt, elzár minket. Akkor érezzük magunkat biztonságban, ha az ajtó zárva van. Mert akkor kizárhatjuk a nemszeretem dolgokat, amik veszélyt jelenthetnek ránk, amik/akik a bántásunkra törhetnek. S ha ezeket kizárjuk, akkor szinte tökéletes védettséget élvezünk a zárt ajtók mögött. Ugyanezt láthatjuk a világi társadalomban is. Hogy aki nem tökéletes, aki nem olyan, mint a többség, attól egyrészt félünk, másrészt igyekszünk kizárni a hétköznapokból, vagy bezárni valahová, a lényeg az, hogy ne lássuk, ne halljuk, mert akkor olyan, mintha nem létezne, és máris biztonságban érezzük magunk. És sajnos, hasonló tendencia figyelhető meg a gyülekezetekben is. Van egy elképzelés, egy ideál arról, hogy milyen a jó keresztyén, hogyan néz ki, hogyan viselkedik. Aki megfelel, az bejöhet, aki nem felel meg, azokra ferde szemmel nézünk – jobb esetben, rosszabb esetben pedig bezárjuk az ajtót, mondván: nem vagy méltó az Isten elé járulni. Ehhez képest Isten nem egy biztonsági vasrácsos ajtót, hanem egy nyitott ajtót ad nekünk. Jézus Krisztust, aki által szabad utunk lehet az Atyához. Mindenkinek, mert nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.

Ennyi csupán a kitétel: félni Őt és az igazságot cselekedni. Aki hisz Őbenne, nem fog elveszni, hanem örök élete lesz. Aki hisz Őbenne, megtartja igéjét és nem tagadja meg az Ő nevét.

A filadelfiai gyülekezet nagy kísértések között élt. Körülvette őket a pogánykultusz, mindenhonnan az istentelenség áradt, ők egyébként is nagyon kevesen voltak. Mégis: ellenálltak a kísértésnek. Megtették, amit Isten kért tőlük. A kísértések közepette, ami ezt a maroknyi kis gyülekezetet naponként érte, mégis ezt mondhatta róluk Uruk „megtartottad az én igémet és nem tagadtad meg az én nevemet.” Jutalmul pedig a nyitott ajtót kapták. Ahogyan ma is ez a nyitott ajtó a jutalma mindazoknak, akik megtartják az Úr igéjét és nem tagadják meg az Ő nevét. Gondoljunk csak vissza az eddigi életünkre! Ugyan ki az, aki azt mondhatná el magáról, hogy nem érték kísértések? Senki! A Sátán minden ember életében azon munkálkodik, hogy a rosszra csábítson, hogy az Istentől eltávolítson. Ha már szoros közösségben élünk az Istennel, akkor elszakítson tőle. És ezen munkálkodik most is! Amikor a keserűség, a betegség, a testi vagy éppen a lelki fájdalom miatt elhomályosodik a szemünk és nem látjuk Isten gondviselő kezét, bizony az Ördög munkálkodik közöttünk és bennünk. Amikor megkeseredve, kiábrándulva sóhajtunk, hogy miért tette ezt velünk Isten, miért engedte meg, hogy ilyen dolgok történjenek velünk… amikor a magunk hasznát a másoké, a közösség elé helyezve próbálunk tisztességtelen előnyhöz jutni… amikor a körülményekre tekintünk a minden fölött hatalmas Isten helyett… amikor felkiáltunk, hogy egyáltalán hol van ilyenkor az Isten? - akkor az Ördög munkálkodik közöttünk és bennünk. Akkor az ő tetszésére történnek a dolgok. Akkor a kísértő Sátán hangjára hallgatunk.

A napközis fiatalokkal nemrégiben tanultunk egy kedves éneket, melynek ez a szövege: „Ha Sátán kísért, azt mondom: nem, nem, nem! Ha Sátán kísért, azt mondom: nem, nem nem! Ha Sátán kísért, azt mondom: menj tőlem, mert egy az én királyom: Jézus.” Nagyon egyszerűen összefoglalja ez a néhány sor a keresztyén hit lényegét. Aki élete királyául Jézus Krisztust elfogadta, annak a Sátán kísértésére a leghatározottabban NEM-et kell mondania. Isten pedig azt ígéri, hogy aki ellenáll a Kísértőnek, aki állhatatos marad, azt Ő megtartja kegyelmében.

Így, vele együtt elég a mi kevéske erőnk is. Ahogy már említettem, a filadelfiai gyülekezet nagyon nehéz helyzetben volt. Nem volt könnyű kitartani hitük mellett, amikor körülöttük mindenki a széles úton járt. Nem volt könnyű, ahogy maga az Írás is fogalmaz: „kevés erőd van”. Mintha csak rólunk szólna ez is. Hányszor kiáltunk mi is így Istenhez: Uram, oly’ kevés az erőm, elfáradtam, elfogytak a tartalékaim, kimerültem az évek során, megfáradtam a szüntelen harcokban, gyönge vagyok már. Kedves Testvérek! Isten tudja ezt! És ő nem kér olyat, ami meghaladná a mi erőnket, ami felette nagy, sőt teljesíthetetlen lenne számunkra. Csak azt kéri, amit meg tudunk tenni, erőnkhöz mérten. Csak azt kéri, hogy higgyünk Őbenne, hogy kövessük szavát, és álljunk ellen a Kísértőnek. Nem kell, és nem is szabad a saját gyengeségeinkkel takarózni, kifogásokat keresni, hogy mit miért nem tudunk, nem bírunk megtenni. Ahogyan Isten sem a gyengeségeinkre tekint, mi is vegyük el tekintetünket magunkról, és nézzünk az erős és hatalmas Jézus Krisztusra, aki kipótolja a mi erőtlenségünket.

A Filadelfia-ház fiataljairól elmondható, hogy minden megtanult ének, minden mondat mögött hatalmas munka, nagy-nagy erőfeszítések vannak. Sokan talán azt gondolják, hogy ez teljesen felesleges, hiábavaló, hiszen kérdés, mi marad meg ezekből hosszú távon. Bevallom őszintén, én is hasonló félelmekkel indultam hozzájuk az első hittanórára. Egy laza ismerkedős alkalomnak szántam az egészet, ahol majd óvatosan felmérem, hogy egyáltalán mi az, amit ők tudnak Istenről. De nem reménykedtem sok mindenben. És el kell mondanom, hogy hatalmasan megszégyenültem. Mert amikor megkérdeztem, hogy ki mit tud Istenről, minden fontos dolog elhangzott! Hogy Isten szeret minket, nekünk is szeretnünk kell őt, imádkozni kell hozzá, és egymást is szeretni kell. Persze lehetne ezt cifrázni, mi talán tudnánk is hangzatos hitvallásokkal, mindenféle igékkel tűzdelni a bizonyságtételünket. De igazából ennyi a lényeg: az Isten szeret minket.

És nem a gyengeségeinkre tekint. Vagy ha mégis, akkor csak azért, hogy lássa: hol szorulunk rá az ő segítségére és kegyelmére. Ezért a gyengeségünk nem szégyellnivaló, nem rejtegetnivaló! Emlékezzünk csak Pál apostolra, aki azt mondta: „legszívesebben az erőtlenségeimmel dicsekszem”. Nem a hitével, nem a tudásával, nem a hatalmas missziói munkájával. Az erőtlenségeivel. Mert ott derül ki igazán, hogy mire képes, hogy mekkora hatalommal bír az Isten!

Ha megnézzük a Biblia jelentős alakjait, sokszor láthatjuk, hogy bizony kevés erővel is lehet úgy szolgálni, hogy végül Istennel együtt hatalmas dolgokat tapasztalhatunk meg. Gondoljunk csak Gedeonra, aki így vall magáról: „az én nemzetségem a legszegényebb Manasséban, és én a legkisebb vagyok atyám házában”. Mégis az Úr megsegíti. Először persze a nagy sereg létszámát lecsökkenti 300-ra. Ám ezzel a maroknyi sereggel mégis hatalmas csapást mér Midján táborára. Vagy ott van a talán legismertebb történet, miszerint a kicsiny Dávid egy apró kővel és egy egyszerű parittyával legyőzi a hatalmas és jól felfegyverkezett Góliátot. Mert az Isten képes arra, hogy a gyengét megerősítse.

És nem csupán a nagy Bibliai alakok esetében igaz ez, hanem a mi életünkben is! Minket is megerősít Isten! Hiszen kevés erőnk van, és ha a testiekre tekintünk, azt mondhatjuk, hogy az a kevés is egyre csak fogyatkozik. De ha a lelkiekre nézünk, ha Istenre emeljük szemünket, megvallhatjuk, hogy Lelke által megerősít minket! Így bár kevés az erőnk, de megtarthatjuk igéjét, és élhetünk úgy, hogy a legnagyobb kísértések közepette sem tagadjuk meg az Ő nevét.

Bár kevés az erőnk, de ezzel a kevés erővel is lehet hinni. Hinni azt a szükséges minimumot, ami viszont elég az örök élethez: Isten szeret minket. Bár kevés az erőnk, de ezzel a kevés erővel is lehet bizonyságot tenni. Bizonyságot tenni szavainkkal, akár a családtagjainknak, akár a barátoknak, munkatársaknak elmondani, hogy ki a mi életünk Ura! Lehet bizonyságot tenni azzal, hogy nem elégedetlenkedve, nem megkeseredve, folyamatosan zsörtölődve hordozzuk terheinket, hanem megnyugodva Isten akaratában, békés és imádságos szívvel. Az imádsághoz sincs szükség felette nagy testi erőre. Két kezünket összetéve, vagy mikor már az is nehéz, lélekben emelkedhetünk Istenünkhöz. És könyöröghetünk magunkért, hogy ne a mi gyengeségeinkre tekintsen, hanem Krisztus erejére, aki értünk áldozta magát. És könyöröghetünk mindazokért, akik ezt még nem tudják, nem hiszik. Hogy nyitogassa az Ő szívüket is Isten - ha úgy kedves neki, akkor akár általunk, a mi imádságunk, a mi bizonyságtételünk által.

Jézus Krisztus ezen az adventen is közeledik hozzánk, közeledik az egész hideg-rideg világhoz, hogy Isten szeretetének melegét és kegyelmét elhozza hozzánk. Olyan jó lenne, ha rólunk is azt mondhatná, amit egykor a filadelfiai gyülekezetnek: „bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet”. Legyen így! Ámen.

Imádság

Úr Jézus Krisztus!

Köszönjük igéd üzenetét, hogy ezen az adventen is közeledsz hozzánk. Nyitogatod szívünk ajtaját, hogy így készíts minket az ünnepre. Köszönjük, hogy az erőtlenségünkre, nem a gyengeségeinkre tekintesz, hanem a hitünkre. Ezért arra kérünk: növeld a mi hitünket! Mutasd meg a te erődet a mi gyengeségünkben! Vígasztalj a mi szomorúságunkban! Jöjj felénk szereteted melegével a mi hideg világunkba! Erősíts minket, hogy hihessünk, hogy kitartsunk a kísértések közepette, és soha semmilyen körülmények között meg ne tagadjuk a te neved! Erősíts és bátoríts minket a bizonyságtevő életre! Légy velünk szereteteddel örökkön örökké. Ámen.

Reménység vasárnapja - Rákoscsaba

Olvasandó: Róma 15,7-13
Textus: Zsoltárok 117.

Dicsérjétek az URat mind, ti népek, dicsőítsétek mind, ti nemzetek! Mert nagy az ő szeretete irántunk, az ÚR hűsége örökké tart. Dicsérjétek az URat!

Kedves Testvérek!
A napokban volt a bibliaolvasó kalauz szerint a 117. zsoltár a kijelölt igeszakasz, és akkor a magyarázat kapcsán elindult bennem egy gondolat. Azt írta az igemagyarázó, hogy olyan ez a zsoltár, hogy kis helyet foglal, de sok minden van benne. Pont úgy, ahogy a modern adathordozókon. Egy fél gyufásdoboznyi kütyün elfér egy fél videotéka, ezen a lapos, 15 dekás valamin elfér az elmúlt 11 hónapom több mint 100 igehirdetése, és mellette az a 30-40 könyv, amit ez idő alatt kiolvastam, és még a felét sem használtam ki a lehetőségnek. Becsapós nagyon, mert azt hinnénk, hogy ennyi mindennek sokkal nagyobb helyre, méretre van szüksége. Nehéz hinni a szemünknek, mert bármennyire is tagadjuk, de számít a látszat, számít a méret, számít a mennyiség. Valahogy úgy vagyunk kódolva, hogy azt gondoljuk: a nagy dolgok az igazán jó dolgok. Minél nagyobb valami, annál értékesebb is.
És így gondolkodunk az Isten dolgairól is. Legyen óriási a templom, legyen hatalmas a parókia, töltse meg azt száz meg ezer ember, mert az a valami. Az igehirdető pedig valami naaagy okosságot mondjon, soha ki nem jelentett titkokat tárjon fel, amit aztán meg lehet vitatni, meg lehet rágni, jobbról balról megvizsgálni. Igen, a látszat számít, a méret, a mennyiség. Oda megyünk, ahol nagy dolgok történnek, oda megyünk, ahol sokan vannak, azt hallgatjuk, aki nagyobbat, szenzációsabbat tud mondani. Sajnos, a legtöbbször eszerint döntünk.
Eszerint döntünk az Isten felől is. Ez az elvárásunk felé is. Tegyen valami nagy-nagy csodát! Mondjuk ha valami látványos, természet feletti, tudományos-fantasztikus filmbe illőt láthatnánk, vagy megszólítana és hallanánk a hangját, ha valami nagy-nagy dolgot tenne – na az lenne az igazi! És talán azért nem döntünk, azért nem döntöttünk még mellette, mert ezt az óriásit, ezt a rendkívülit, ezt a még soha nem látott és soha nem hallott valamit várjuk az Istentől. Ha eljövünk egy istentiszteletre, ha kinyitjuk a Bibliát, akkor legyen egy eget rengető, világot megváltoztató élmény, mindent elsöprő tapasztalás. Minden alkalommal. Egyik überelje a másikat, mert az előzőt már hallottuk, már megszoktuk, az már kevés. Valami új kell, valami több kell.
Ehhez képest én most a 117. zsoltárt hoztam elétek, ami az egész Szentírásban a legrövidebb fejezet. Vannak olyan régi Bibliák, ahol nem is önálló zsoltár, hanem hozzácsapják vagy a 116. zsoltár végéhez, vagy a 118. zsoltár elejéhez. Hiszen két rövidke versecske az egész, ugyan miért állna ott árván? Ugyan mit ér ez így magában, kurtán? Pedig ebben a rövid zsoltárban, ebben a legrövidebb fejezetben benne van minden, ami az Istenre nézve fontos, benne van minden, amit Róla tudnunk kell. Az, hogy Isten mindenki Istene, hogy szerető és kegyelmes, hogy hűséges és igaz, és hogy ezért dicséret illeti meg Őt. Ezt tudni, ezt hinni, ezt élni - elég.
Isten mindenki Istene. Így kezdődött a zsoltár: Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsőítsétek mind, ti nemzetek. Mind, ti népek, mind, ti nemzetek. Károlinál pedig így olvassuk: mint, ti pogányok. Nemcsak azok, akik az Isten közelében vannak, akik a kiválasztottai, akik már jól ismerik és szeretik őt. Nem, mindenki, minden nép, minden nemzet, a pogányok is! Ilyen értelemben beszél Pál apostol is a Római levélben Istenről. Ott és akkor az volt nagy kérdés a gyülekezetben, hogy Isten kinek az Istene: a zsidóké csupán, vagy a pogányoké is. Jézus Krisztus kihez küldetett, a zsidókhoz csupán, vagy a pogányokhoz is? Kihez szólt? Kiért jött? Kit mentett meg? Csak egyeseket? Vagy mindenkit? Erre mondja Pál: „Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére. (…) A népek – pogányok – irgalmáért dicsőítsék az Istent.” Isten tehát mindenkinek az Istene. Hiszen mindannyiunkat Ő teremtett, Ő hívott életre. Mindannyiunkat Ő szólít meg, mindannyiunkat Ő mentett meg. Ha visszatekintünk az első keresztyének idejére, akkor bólogatunk, hogy hát persze, zsidók is, pogányok is, szép egyetértésben. Kell is az mindkettőnek! De ha visszaugrunk a jelenbe, akkor már nem ilyen egyértelmű. Akkor már mi is furán állunk hozzá, ahogyan az évről évre tartott evangélizációhoz. Mert vagy azt gondoljuk, hogy ez csak nekünk szól, aki még soha nem hallott Istenről, az úgyse értené, ugyan mit változtatna rajta egy-két-három alkalom, mikor mi is évtizedek óta hallgatjuk... ezt csak mi tudhatjuk, ezt csak mi érthetjük. Vagy épp ellenkezőleg, azt gondoljuk, hogy mi ugyan miért jönnénk? Jöjjenek azok, akik még nem hallottak Istenről, aki még nem hallottak Jézusról, akik még nem tértek meg, mert mi köszönjük, már túl vagyunk rajta. Mindkét véglet hibás elképzelés, hibás út.
Isten mindenki Istene. Az evangéliumra, a megtérésre – akár naponként! – mindenkinek szüksége van. Először is, és sokadszor is! Isten mindenki Istene. Neked is Istened! Hozzád is szól! Érted is cselekszik! „Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsőítsétek mind, ti nemzetek!”
De miért is?
„Mert nagy az ő szeretete.” Érdekes-furcsa ez a fogalom, hogy szeretet. Amikor az ember olyan környezetben, olyan családban, olyan barátok közt él, ahol szeretet veszi körül, akkor mintha értékét veszítené egy kicsit az Isten szeretete. Anya is szeret, apa is szeret, a gyerekem is szeret, a barátom is szeret, hm… Isten is szeret… beállhat a sorba, ennyi. Pedig van ám különbség az ember szeretete és az Isten szeretete között! Mert ezek a kapcsolatok, az emberi érzések nagyon törékenyek, rendkívül sérülékenyek. Hamar előfordul, hogy egyszer csak azt vesszed észre, hogy nem szeret senki, vagy nem úgy szeretnek, ahogy vártad, nem az szeret, akitől igazán remélnéd, vagy nem úgy szeret, ahogyan te szükségét érzed. És innen csak egy lépés, hogy szeret-e egyáltalán valaki?
A Biblia legnagyobb örömhíre: az Isten szeret! „Nagy az Ő szeretete irántunk.” Nem véletlenül lett az evangélium szíve János evangéliuma 3. fejezetének 16. verse: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Nagy az Isten szeretete irántunk. Na végre valami, ami nagy, ami nem sűrített, nem kicsinyített, hanem igazán NAGY. Persze az is igaz, hogy sokszor ezt másképp tapasztaljuk, hovatovább egyáltalán nem így érezzük. És kíváncsian keressük, kutatjuk, mert tudni akarjuk, hogy mennyi az annyi, mekkora is pontosan a nagy? Amikor anyukám vagy nagymamám receptes füzetét lapozgatom, gyakran találkozom olyan kifejezésekkel, hogy „ízlés szerint”, „szokásos módon”, „amennyit felvesz”… és kezdő háziasszonyként szeretném tudni, hogy mégis mennyi az az ízlés szerinti, milyen az a szokásos mód, és egész pontosan mennyi az, amennyit felvesz. És ez csak egy recept. Mennyivel inkább tudni szeretnénk, hogy mekkora a nagy?
Kedves Testvérem! Szeretnéd tudni, mennyire szeret az Isten? Akkor tekints a keresztre és ott megtalálod a választ! Tekints a keresztre, ahol a Fiú Isten meghalt érted! Ott, Őbenne meglátod az Isten szeretetének minden ismeretet meghaladó gazdagságát. Ott, a kereszten értünk szenvedő Isten Fiában megláthatod, mekkora az Isten szeretete. Akkora, hogy odaadta érted a Fiát! Az egyszülöttet. A legdrágábbat, a legbecsesebbet. Őt tette átokká, őt tette bűnné, őt tette halottá azért, hogy te élhess. Hát ekkora nagy az Isten szeretete.
Az ifisekkel nemrégiben az Isten szeretetéről beszélgettünk, és akkor elmondtam nekik egy történetet, amit szeretnék most a gyülekezettel is megosztani. A történet akkor játszódott, amikor Luther Márton az első német nyelvű Bibliát nyomtatta Németországban. Egyszer az egyik nyomdász lánya felszedett a földről néhány lehullott papírlapot. Eddig - a reformáció előtti egyházi tanoknak köszönhetően - félt és rettegett az Istentől, aki szigorú büntetőbíróként figyeli cselekedeteinket, és a legkisebb hibáért is legkeményebben bünteti az eltévelyedőket. Ám ez a félős lányka az egyik papíron ezeket a szavakat találta: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy odaadta…” A vers maradék részét még nem nyomtatták ki. Mégis, amit látott, amit ebben a fél versben olvasott, az elég volt ahhoz, hogy valamit megindítson ennek a lánynak a szívében. A gondolat, hogy Isten bármit is ad, hatalmas örömet hozott az ő szívébe. Az apjának fel is tűnt ez a változás, és megkérdezte, hogy mi az oka ennek a nagy boldogságnak? Akkor a lány elővette a zsebéből az összegyűrt papírlapot, és az apja kezébe nyomta, aki szintén elolvasta: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy odaadta…” De mit adott? - kérdezte? A kislány egy darabig zavarban volt, majd azt válaszolta: Nem tudom. De ha annyira szeretett minket, hogy adott nekünk valamit, nem kell félnünk tőle.
Nem kell félnünk tőle – mert cserébe nem félelmet vár. Ő egész egyszerűen csak szeret, nagyon szeret, mert tudja, hogy erre éhezünk. Mert akiknek szeretniük kellene /kellett volna, azok nem tették meg. Akik szeretni tudnának /tudtak volna, azok nem akartak szeretni. Sokszor érezzük úgy, hogy magunkra maradtunk, üres, összetört szívvel. Magunkra maradtunk a kérdéssel: szeret egyáltalán engem valaki?
Lásd meg a menny válaszát, az Isten szavát: én szeretlek téged! Minden mértéket meghaladóan szeretlek, minden ismeretet meghaladóan szeretlek. Jézus Krisztusban szeretlek. Ha hiszel őbenne, nem veszel el, hanem az örök élet lesz a tied. Egyedül Jézus Krisztus által, egyedül hit által, egyedül kegyelemből. Mert kegyelmes az Isten, könyörülő, mint Atya a fiaihoz. Nem nézi, hogy kik vagyunk – ő szól mindenkihez. Nem nézi, hogy méltók vagyunk-e, elég jók vagyunk-e – ő megbocsátott, megkönyörült rajtunk, mielőtt kértük volna. Nem nézi, hogy mi eddig szerettük-e, most éppen szeretjük-e őt lobogó lánggal – ő előbb szeretett minket, ő már előbb bizonyságát adta annak, hogy „nagy az Ő szeretete irántunk”.
És az Ő hűsége örökké tart. Mert a hűség a szeretet-kapcsolat velejárója. Így van ez az emberi kapcsolatokban is. Ha szeretünk valakit, ahhoz hűségesek vagyunk, azt nem csaljuk meg, nem fordulunk el tőle egyik pillanatról a másikra – ha igazán szeretjük. De ez az érzés könnyen változik bennünk, hamar törékennyé válik bennünk. Mert ha a másik már nem szép, nem tetszik, már nem felel meg az elvárásainknak, már nem imád, nem istenít, nem szolgál minket, akkor hamar kijelentjük: nem szeretem. Vagy ki sem mondjuk, hanem egész egyszerűen tévutakra indulunk, nem maradunk hűségesek, hanem mást keresünk helyette.
Mekkora áldás, hogy Isten nem így tesz! Mert ha ez lenne az Isten törvénye is, ha ilyen lenne az Isten szeretete és hűsége is, akkor már rég lecserélt volna engem is, meg téged is… Mert nem tetszik neki, ahogy élünk a magunk törvénye szerint, ahogy beszélünk egymással, ahogy beszélünk Istenről, nem tetszik neki, ahogy viszonyulunk egymáshoz. Már rég lecserélhetett volna az Isten, mert nem túl szép – legfeljebb csak mutatós – ahogy álarcként hordjuk az Isten-képűséget. Réges-rég lecserélhetett volna minket az Isten, mert nem felelünk meg a vele kötött szövetség azon egyetlen pontjának sem, hogy „aki hisz őbenne”, mert sokszor dehogy hiszünk… Nemhogy imádjuk, meg dicsérjük… Ha az Isten úgy működne, ahogyan mi emberek, már rég hátat fordíthatott volna nekünk, mert nem tekintjük Őt egyedüli Urunknak és Istenünknek. Mert nem szolgálunk neki se hálából, se sehogyan. Ha ez lenne a mérce, ha az Isten ember lenne, már rég keresett volna mást helyettünk.
De nem ember az Isten, ezért az Ő hűsége nem inog meg! Mert ez a szeretet-kapcsolat ez nem rajtunk múlik, hanem Rajta. Az Ő igaz volta az alapja, nem a mi jócselekedeteink. Mert azok csak ideig-óráig valók. Ma még van bennünk lelkesedés, ma még van hozzá kedvünk, de hogy holnap mi lesz?... ki tudja? Az Isten hűsége, igazsága azonban megmarad. A kereszt nem veszíti el hatalmát. Jézus Krisztus vérének ereje, a kereszt ragyogása nem halványul el soha.
Péntek este hangzott el az evangélizáción, hogy akár egyetlen megértett mondat a Bibliából megmentheti az embert. Akarjuk hát megérteni ezt az egyet Istenről: „nagy az Ő szeretete irántunk, az Úr hűsége örökké tart.”
Dicsérjétek az Urat! Hadd utaljak vissza a tegnap esti bizonyságtételre is, ahol a kedves testvérünk elmondta, hogy amikor Isten őt megszólította, akkor egyértelmű volt számára, hogy szolgálatra hívja el. Arra, hogy elmondja mindenkinek, milyen csodát tett vele az Úr. Hogy dicséri az Ő nevét, az Ő hatalmát. Dicsérjétek az Urat! Dicsérjétek, mert már megtapasztaltátok, mert már nyilvánvalóvá lett előttetek az Ő szeretetének és hűségének nagysága. De ma – amikor a régi egyházi rend szerint reménység vasárnapja van – dicsérhetjük Istent azért is, mert reménykedünk abban, hogy meg fogjuk tapasztalni, hogy mi is átéljük, hogy mi is megérezzük: „nagy az Isten szeretete irántunk”. És remélhetjük, hogy ez így is marad. Hogy az Isten szeretete és hűsége velünk marad.
Azzal a reménységgel lehetünk és térhetünk vissza a hétköznapjainkba, hogy a szerető Isten hűsége örökké tart, szeretetével örökké velünk lesz, vezet minket, el egészen az üdvösség kapujáig. Dicsérjétek az Urat! Legyen így! Ámen.

Meglátjátok majd...!

"Meglátjátok majd, hogy jóra fordítom sorsotokat! - mondja az ÚR."  

Zofóniás 3,20

Új hónap, új tervek, új remények.
Új elhatározás, új lendület, új lelkesedés.
Új érzések, új boldogság, új fogadalmak.

És mégis minden a régi. Az ember önmagát le nem vetkőzheti, a világot meg nem vált(oztat)hatja.
Pedig időnként megpróbálom. Aztán kudarcba fullad.
Fulladok.
Elsüllyedek.

"Meglátjátok majd, hogy jóra fordítom sorsotokat! - mondja az ÚR."
Mondja ma reggel is. Pont most. Legjobbkor.
Hiszem, ha látom?!
Meglátjátok majd - mondja az ÚR.
Hiszem, hogy meglátom - mondom én.

A Bloglovin' -ról

<a href="http://www.bloglovin.com/blog/9041677/?claim=w9rtkp9uy8x">Follow my blog with Bloglovin</a>

Böjt 4. vasárnapja

Örülök, ha ezt mondják nekem:

Az ÚR házába megyünk!

Olvasandó: János evangéliuma 6,1-15. és 47-51.

Kedves Testvérek! 

Amikor számadást készítünk, vagy csak elmerengünk magunkban azon, hogy milyen utat járt be az emberiség a teremtéstől napjainkig, akkor rácsodálkozunk, micsoda változások történtek – felfoghatatlan! Mennyit fejlődtünk tudásban, ismeretben, hogy a technikai csodákról ne is beszéljünk. Mégis… maga az ember alapvetően nem változott semmit. Se jellemben – egy fokkal sem lettünk se becsületesebbek, se kitartóbbak, se békésebbek; se olyan alapvető problémákon nem sikerült úrrá lennünk, mint a gyógyíthatatlan betegségek (mire az egyikre megtalálják a gyógymódot, van helyette két új ismeretlen kór); és noha rengeteg dolog van, ami megkönnyíti a hétköznapjainkat – mosógép, autó, repülő – mégsem lett egy perccel sem több időnk egymásra. És talán a leginkább fájó pont, a kenyérkérdés, ma éppen úgy aktuális, ahogyan az volt a pusztában vándorló zsidó nép számára, ahogyan az volt Jézus korában. Ugyanazt éljük át most is: hiába a kemény munka, nem terem a föld. Akkor talán az eszközök fejletlensége miatt, ma pedig a termőföld kizsigerelése miatt – a végeredmény szempontjából mindegy is. Hiába a kemény munka, mert az érte kapott pénz legtöbbször kevés, akár az éppen dolgozók fizetésére gondolunk, akár a ledolgozott élet után járó nyugdíjakra. Ha Isten elé visszük problémáinkat, szívünk vágyát, most is ugyanaz a vágy van bennünk, mint évezredek óta mindig: tegyen végre csodát! Oldja meg ezt az áldatlan állapotot! Adjon végre, hiszen az a feladata az Istennek nem? Segítsen rajtam az Isten, az egyház, hiszen az a dolga, nem? Naponta számtalan kérés érkezik akár a Szeretetszolgálati Irodához, akár közvetlenül a Schweitzer Otthonhoz, hogy segítsünk. Igaz, eddig hozzá nem járultak az Isten országának ügyéhez, azt nem tudják, ki az a Jézus Krisztus. De azt igen, hogy az egyháznak – és benne az Istennek – az a dolga, hogy segítsen, mikor bajba kerülünk, adjon, mikor a miénk elfogy. 

A János evangéliumából felolvasott történet szerint olyanok kérik Jézustól a kenyeret, akik már jó ideje követik őt. Tanúi voltak csodatételeinek, gyógyításainak, hallgatták tanítását az Isten országáról. Jézust követve övék lehetett a lelki táplálék mérhetetlen gazdagsága. Én egy picit irigylem is őket, mert mit nem adnék azért, ha csak egy órára Jézus lábánál ülhetnék, és hallgathatnám őt, láthatnám őt, személyesen lehetnék tanúja minden lélegzetvételének. De ezeknek az emberek akkor ott a hegyen ez nem volt elég. Nem volt elég a lelki békesség, a boldogság, nem volt elég a nyugalom. Igaz, hozhattak volna magukkal otthonról egy kis elemózsiát, ahogyan az a kisfiú tette. Beszédes, hogy 5000-ből 1 volt előrelátó. És sajnos, ma sem jobb az arány. Mert ha van valamink, akkor azt feléljük. Ó de sokan élnek úgy, hogy ide nekem a mai nap örömeit – hogy holnap mi lesz, hogy a hó végén mi lesz, kit érdekel? Hogy az élet végén mi lesz, kit érdekel? Oldja meg más, oldja meg az állam, oldja meg az egyház, oldja meg az Isten, elvégre az a dolga, nem? 

És tudjátok, mi a fantasztikus? Hogy Isten megteszi! Csodát cselekszik! Jézus jóllakatja az 5000 embert. Előteremti a szükségeset – a 200 dénár értékű kenyeret. Nem volt ez semmiség – 200 napi, azaz 10 havi munka bére, ami egy csapásra ott termett az emberek ölében. Naná, hogy azt kérik, legyen Jézus a királyuk! Ha egyszer megtette ezt a csodát, akkor most már oldja meg mindig ezt a kérdést. Láthatólag nem került nagy erőfeszítésébe, ezredannyiba sem, amennyit az emberek fáradtak egy kiló kenyérért a munkában. Akkor ezt igazán megspórolhatná nekik. Talán még fogadkoztak is: cserébe majd ők hűséges alattvalók lesznek. Ahogyan tesszük azt mi is: csak most segíts meg Istenem, csak ebből a bajból ments ki, és mi majd jók leszünk, mi majd követünk, mi majd hálát adunk. És ha Isten nem feltétlenül, betű szerint pontosan úgy teljesíti a kérésünket, ahogyan mi azt vártuk, akkor jön a sértődés és a zúgolódás. Ahogyan tette azt a pusztában vándorló nép. Először azért zúgolódtak, mert nem volt mit enni és éheztek. Isten meghallgatta a könyörgésüket és mannát adott nekik minden reggelre. És megelégedtek? Dehogy! Zúgolódni kezdtek, mert nem lehetett belőle felhalmozni, csak az aznapra valót volt szabad begyűjteni – igaz, ez biztosan megvolt minden nap. És megelégedtek? Dehogy! Zúgolódni kezdtek, mert egy idő után unalmas volt már. Miért? Mert ugyan a hasuk tele lett, de a lelkük üres maradt. Ó hányan vannak ma is, akik üres lélekkel hajszolják a testi javakat! Biztosan mindannyian tudnánk olyan rokont, ismerőst, barátot, szomszédot említeni, akinek sokkal több adatott földiek tekintetében, mint nekünk, mégis örökké elégedetlen. De ne menjünk a szomszédba, maradjunk a magunk háza táján. Hiszen nekünk is itt mindenünk megvan! Talán nem a luxus legmagasabb szintje az, ahogyan most élünk. De van mit ennünk? Van. Van mit felvennünk? Van. Van meleg hajlék a fejünk fölött? Van. Van, aki ránk nyitja az ajtót, mitöbb gondoskodik rólunk? Van. Mégis de sokszor elégedetlenek vagyunk! És a sok elégedetlenség után, a sok panasz után az ember egyszercsak beleun, belefárad az életbe. Hányan dobják el maguktól, amikor látják, hogy hiábavaló, önmagába visszatérő mókuskerék, taposómalom az, amit életnek nevezünk. Ezen az sem segít, ha egyébként anyagilag jól is él valaki. Észre kell vennünk, hogy a gazdasági kérdések megoldása nem jelenti az egész élet megoldottságát. Jézus azt mondja: több az élet, mint az étel és több a test, mint a ruházkodás. Az élet minőségétől, tartalmától függ, hogy élvezzük-e, örülünk-e neki, látunk-e célt benne, a kibontakozás, a beteljesedés lehetőségét. Ezt az életet a Biblia örök életnek nevezi. És ehhez több kell, mint a földi kenyér. Ehhez mennyei kenyér kell. Ez hiányzik nekünk. 

A böjti időszak pedig pontosan erre hívja fel a figyelmünket. Azért adatott ez a 40 nap – aminek most már túl vagyunk a felén – hogy tekintetünket elfordítsuk a földiekről a mennyeiek felé. A földi táplálékról a mennyei kenyérre. Jézus Krisztus mondja magáról, hogy ő az élet kenyere, amely az örök életre táplálja lelkünket. Ezért „ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.” 

Böjt idején készülünk az előttünk álló ünnepre. Együtt igyekszünk menni az úton, mint közösség, mint gyülekezet. Együtt igyekszünk menni az úton Jézussal. És ha azt gondoljuk, hogy ez az út a királyi korona útja, akkor csalódni fogunk. Ha ezen az úton a földi jólétet reméljük, üres marad az életünk. „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” 

Jézus Krisztus útja a kereszt útja. Az áldozathozatal útja. A szenvedés útja. A kínhalál útja. Mégis az élet, a dicsőséges mennyei élet útja. 

Előttünk a döntés lehetősége. A korona dicsőségét, a földi vágyaink kielégítését választjuk? …bár lelkünk közben üres marad, sínylődik, kiszárad, elenyészik. Vagy Jézus útját, a kereszt útját választjuk? …bár nem mindig egyszerű, az igaz. De lelkünk békességben lehet. És ez az út az örök életre vezet. Vállaljuk-e ezt az utat Jézussal? Vállaljuk-e ezt a szoros közösséget az Élő Kenyérrel? Úgy, hogy egészen a magunkévá tesszük, egészen a részünkké lesz, egészen egyesülünk vele, ahogyan az úrvacsorában a falat kenyér elválaszthatatlanul a miénk, a részünk lesz. 

Böjt negyedik vasárnapján vagyunk, egyre közelebb Jézus keresztjéhez, de egyben a húsvéthoz, Jézus feltámadásához is. Ennek a vasárnapnak a neve a régi egyházi rend szerint: Laetare, amelynek a jelentése: Örüljetek! Böjt és öröm, különös párosításnak tűnik. Mégis, ezen a böjti vasárnapon örülhetünk annak a Jézusnak, aki kereszthalálában adta magát az Élet kenyeréül, hogy földi kenyérrel és mennyei kenyérrel, a bűnbocsánattal és az örök élettel tápláljon bennünket. Ő jön hozzánk, ő adja nekünk magát ma is, hogy táplálja és tegye teljessé életünket. Ő az Isten kenyere, amely a mennyből száll le, és életet ad a világnak, örök életet nekünk. Ámen.

Böjt 1. vasárnapja

Keressétek az Urat, amíg megtalálható.

Hívjátok segítségül, amíg közel van! 

Olvasandó: Kolossé  2,20 - 3,4 

Mindnyájan jól ismerjük a mondást: Akinek nem inge, ne vegye magára. És sokszor hozzátesszük: akinek viszont inge, az öltözködjön! Ez jutott eszembe, amint olvastam a Kolossé levelet. Pál ugyanis arról ír – ezt olvashattunk már az elmúlt napokban a Bibliaolvasó kalauz ajánlása szerint, és ez lesz még előttünk az elkövetkező napokon – hogy mit kell levetkőznünk és mit kell felöltenünk. Ugyanis ha a keresztség által meghaltunk Krisztussal együtt, és feltámadtunk az új életre, akkor szükséges, hogy levetkőzzük az óembert, és felöltsük magunkra az újembert. A mondást kicsit megvariálva így is mondhatnám: akinek még nem inge, az most végre vegye magára!

Böjt első vasárnapjával most megkezdődik az a 40 napos időszak, amikor a húsvéti ünnepre készülünk, Jézus Krisztus halálára és feltámadásának ünnepére. Amikor református körökben az ember megemlíti a böjtöt, akkor sokan kicsit kellemetlenül érzik magukat, kínos magyarázkodásba kezdenek. Mert hát mi nem szoktunk böjtölni, csak jelképesen böjtölünk, csak nagypénteken böjtölünk, mi nem vagyunk olyanok, mint a katolikusok. Kicsit olyan ez a magyarázkodás, mintha el akarnánk határolódni azoktól, akik csak kényszeres szokásokkal töltik meg ezt a 40 napot, és ha minden előírást, szabályt megtartottak, akkor megnyugszik a lelkük, le van tudva a böjt, mint olyan. Sokan a böjt alatt a test sanyargatását értik, igyekeznek megtartani szabályokat és szokásokat az evés, ivás, ruházkodás tekintetében. Az ilyenek böjtje leginkább arról szól, hogy „ne nyúlj hozzá, ne ízleld meg, ne is érintsd!” És ha volt is ezek mögött valaha lelki tartalom, már az megkopott, és csak a szigorú szabályrendszer maradt, ami így megüresedve nem más, mint "emberi parancsok és rendelések. Ezeknek a megtartása a bölcsesség látszatát kelti ugyan a magunk csinálta kegyeskedés, az alázatoskodás és a test sanyargatása által, valójában azonban semmi értéke és haszna nincs, mert öntelt felfuvalkodottsághoz vezet.” – így ír Pál. Amikor elkopik az Isteni tartalom, megmarad az emberi parancs. Amikor megszűnik az odafennvalókkal való kapcsolat, megmarad a földiekkel való törődés.

A böjt pedig éppen annak az ideje, hogy mindez a viszony helyreálljon, és „az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel”. Ha valami, hát ez a böjt igazi értelme és célja.

Mi pedig hajlamosak vagyunk megfordítani a fontossági sorrendet. Hiszen a földön élünk, és ezt az életet igyekszünk kényelmessé, elfogadhatóvá, élhetővé tenni. Kezdetben talán még tekingettünk fölfelé. Aztán ahogy haladtak az évek, sokasodtak a problémák, már csak oldalra nézelődtünk, az emberekre, családtagjainkra, egyrészt hogy kinek a problémáit oldhatnánk még meg, másrészt hogy ki segíthetne rajtunk. Most pedig sokszor már csak a saját gondjainkkal vagyunk elfoglalva, betegségünk, fájdalmaink, magányunk terhétől roskadozva csak magunk elé nézünk, vagy lehajtott fejjel a földet vizslatjuk. Ezért figyelmeztet minket is Pál szava: ha a keresztség által újjászülettünk és feltámadtunk Jézus Krisztussal, akkor az odafennvalókkal törődjünk, akkor emeljük fel a tekintetünket Jézus Krisztusra, aki az Isten jobbján ül. Akkor ne a földi boldogulás legyen az első és kizárólagos cél az életünkben, hanem „keressétek először az Isten országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek”. Ha a feltámadt és az Isten jobbján ülő Jézus Krisztusra tekintünk, felébred bennünk a reménység, célt láthatunk magunk előtt, és ez eligazít a földi életet illetően is. Butaság hát attól félni, hogy ha csak az odafennvalókra koncentrálunk, akkor nem lesz, aki megoldja, aki biztosítsa a földit.

„a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben.” Van egy ifjúsági ének, amelynek első sorai így szólítják meg Istent: „rejt most el a szárnyad alá, erős kézzel takarj be engem.” És nemrégiben láttam egy fotót, ami egy vadkacsát ábrázolt, akit egy tűzeset után találtak egy erdőszélen. Ez a vadkacsa a szárnyai alá gyűjtötte a picinyeit, hogy megóvja őket a tűztől. Igaz, ő maga megperzselődött annyira, hogy már nem élt, mikor rátaláltak. De szárnyai oltalmából sértetlenül másztak elő kicsinyei. Valahogy így rejt el minket is Isten, ha a földiek helyett az odafennvalókkal, a test, az óember, az ördög erői helyett a lélek, az újember és az Isten erejével igyekszünk minél szorosabb kapcsolatba kerülni.

Az előttünk lévő böjti időszakban legyen ez célunk: tekintetünket önmagunkról, a földiekről emeljük az égiekre, Jézus Krisztusra, aki az Isten jobbján ül. Hogy ne a test kiszolgálása, hanem a lélek megelégítése legyen szívünk leghőbb vágya. Ahogyan megéljük mindezt az úrvacsorában. Hiszen az a falat kenyér és korty bor nem arra hivatott, hogy a testünk éhségét és szomjúságát elvegye, hanem arra, hogy kiábrázolják közösségünket az odafennvalókkal. Hogy testünk helyett lelkünket táplálja az örök életre.

Készüljünk most így az úrvacsorai közösségre, mint akik Krisztussal együtt meghaltunk a bűnnek, és vele együtt feltámadtunk Istennek kedves életre. „…azokat keressétek, amik odafenn vannak, ahol a Krisztus van (…) Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel.” Ámen.