A felolvasott ige által egy nagy pillanatnak lehetünk tanúi,
mégpedig a szembenézés pillanatának. És ez fontos, időről időre szükségszerű.
Az ember ugyanis sokszor csak éli az életét, mindenféle támpont és kapaszkodó
nélkül, útjelzők nélkül, biztos jövőkép nélkül. Az utunkba kerülő problémákat
pedig gyakran nem megoldani igyekszünk, hanem inkább kikerüljük őket, elfutunk,
elmenekülünk előlük. Pedig mindennél fontosabb, hogy néha megálljunk, kilépjünk
a megszokottból, a taposómalomból, és szembenézzünk a gondokkal, problémákkal,
ránk váró feladatokkal. Néha meg kell állni, szembe kell nézni, tisztázni kell
azt a helyzetet, azt az állapotot, amiben vagyunk. És új terveket kell
készíteni, megvizsgálva azt, hogy mi volt eddig rossz, mi volt jó, ki az, aki
hátráltat minket az úton, és kinek a segítségére számíthatunk. Igen, a
személyes kapcsolatokat is felül kell vizsgálni időnként. Szembe kell néznünk
emberekkel is. Akkor is, ha inkább kerüljük egymást, csak a másik háta mögött
tudunk véleményt nyilvánítani. Akkor is szembe kell néznünk egymással, és
megvizsgálni, hogy hányadán állunk – akár egy házastárssal, akár gyerekkel,
szülővel, családtaggal, de szembe kell néznünk barátokkal, szobatársakkal,
munkatársakkal. Tisztázni, ki kivel van, ki merre halad, ki kinek segít.
Tisztázni kell a játékszabályokat egymással.
De a leginkább tisztázásra és szembenézésre szoruló
kapcsolatunk az Istennel való kapcsolat. Mert senki sem úgy születik, hogy ez
rendben legyen. A bűneset óta az emberi lét alap-állapota az, hogy Isten elől
elrejtőzik, elbújik, ahogyan Ádám tette. Milyen sokan futnak el tőle, milyen
sokan szüntelenül menekülnek előle, milyen sokan személyes ellenségüknek
tekintik Istent. Annyira nem, hogy szemtől szembe harcoljanak vele, csak
annyira, hogy hátat fordítsanak neki. Milyen sokan azt gondolják, hogy ha nem
beszélünk Istenről, ha nem találkozunk vele, ha kerüljük az alkalmakat, amikor
megszólíthat – akár igéje által, akár egy másik ember bizonyságtétele által - ,
ha más irányba megyünk, mint amerre tudjuk, hogy Isten jár, akkor nincs gond,
mert úgysem keresztezik egymást útjaink. Pedig ez nem megoldás. És egy egész
életet le lehet élni úgy, hogy nincs a kezünkben megoldás a gondjainkra, a
problémákra, a szívünk fájdalmaira, a kudarcainkra. Lehet így is, de nem
érdemes. Ezért – és mert Isten végtelen módon szeret minket – időnként megállít,
és szinte kényszerít arra, hogy szembenézzünk vele. Megállít, hogy tisztázzuk:
ki az Úr. Hogy megtudjuk, kicsoda is Ő: ő az, aki teremtett, ismer és szeret
minket már anyánk méhétől fogva. Kicsoda is Ő? Isten az, aki szeretetéből,
ingyen kegyelméből könyörült rajtunk, és Jézus Krisztusban utat mutatott egy
bűntől szabad életre. Kicsoda is Ő? Isten az, akinek terve van velünk, aki az ugyan
keskeny, de jó úton akar minket elindítani, és aki velünk is van ezen az úton.
De hogy ezt tudjuk, ahhoz életünk bizonyos pontjain Isten megállít, hogy
mindezt tisztázzuk, hogy szembenézzünk vele.
Ilyen pillanat volt Izráel életében az is, amit a mai igéből
hallhattunk. Isten népe hosszú évtizedekig vándorolt a pusztában, sokszor talán
azt gondolva, hogy céltalan bolyongás az egész, és az Isten haragja van rajtuk.
Most elérkeztek egy határhoz, a nekik ígért, szent föld határához. Ahhoz a
határhoz, mind testi, mind lelki értelemben, amit átlépve tudható, sejthető,
hogy valami új veszi kezdetét. Éppen ezért állítja meg őket Isten egy
pillanatra. Ha az előző fejezetet is átlapozzuk, ott elmondja Isten, mit kíván
a néptől. Eléjük adja az élet útját és a halál útját. Felvillantja előttük, mi
lehet a következménye annak, ha az Ő útmutatása szerint, az Ő parancsai szerint
járnak, és mi lesz akkor, ha elhagyják Őt, és a saját eszükre támaszkodnak. De
személyesen Mózeshez is szól, akinek ez a pont a végállomást jelenti, hiszen
engedetlensége miatt ő csak messziről szemlélheti mindazt, amit Isten
elkészített. Mózesnek itt az ígéret földjének határánál át kell adnia a
stafétát Józsuénak. Így ez a pillanat szembenézés Józsué számára is, amikor is
új – nem is kicsi! – feladatot kap Istentől.
Hasonlóan nagy pillanatokban lehetett már részünk nekünk is,
amikor egyszer-egyszer megállított minket Isten. Például azért, hogy elmondja
számunkra, mit kíván tőlünk, mi az, ami az életet jelenti számunkra, és mi az,
ami a biztos pusztulásba visz. És igen, időnként meg kellett állnunk azért is,
hogy Isten rámutasson: épp a halál völgyén megyünk keresztül. Vagy azért
kellett szembenéznünk vele, mert engedetlenek voltunk. Vagy pont azért, mert új
útra akart indítani, új lehetőségekkel ajándékozott meg. Egy biztos: az
Istennel való szembenézés legtöbbször félelmetes érzés. Akár azért, mert a
lelkiismeretünk vádol minket, akár azért, mert bizonytalanok vagyunk a jövőt
illetően.
Józsué is fél, ezért is hangzik felé a biztatás Isten
szájából: „Maga az Úr vonul majd előtted, ő maga lesz veled. Nem hagy cserben
téged, és nem hagy el: ne félj hát, és ne rettegj!” Nem vagy egyedül, nem
csupán a te erőd az, ami megsegít, nem csupán a te tehetséged, amire
támaszkodhatsz, nem csupán a te lehetőségeid, amikkel élhetsz, hanem Isten az,
aki előtted jár és veled van és megsegít. Józsué, gyermekem: a szemedbe mondom,
egyenesen és őszintén: nem hagylak cserben téged, nem hagylak el! Hidd el ezt,
bízz bennem! Hidd el ezt, míg így szemben vagyunk egymással, amíg még egy
helyben állunk, amíg szólok és amíg válaszolhatsz. Most hidd el, amit Isten
mond és ígér, és most válaszolj rá bizalommal, hittel.
Miért? Mert ezután jönnek majd a nehéz idők, a nemszeretem
napok. Józsué számára is, ahogyan a következő fejezetben azt is megmondja neki
előre Isten, hogy a nép engedetlen lesz, elfordul Istentől, idegen isteneket
követ majd, velük paráználkodik. És talán Józsuét is megkísérti majd mindez. De
neked Józsué, neked fiam, ki kell tartanod minden körülmények között, ki kell
tartanod akkor is, ha csak a hátamat látod.
Mert Isten ezután a nagy szembenéző pillanat után hátat
fordít. És mi minden bizonnyal azt gondoljuk, hogy ez egy veszélyes tett a
részéről. Minden bizonnyal azt gondoljuk, hogy ha Isten hátat fordít, akkor itt
a vég, akkor lemondott rólunk, magunkra hagyott és elfelejtett minket. És
minden bizonnyal veszélyes is úgy élni, hogy az Istennek a hátát látjuk csupán.
De csakis akkor, ha mi fordulunk el tőle. Csakis akkor veszélyes az Istennek
háttal lenni, ha a nagy szembenéző pillanat után mi döntünk így. Ha az Isten
fordít hátat, az még nem a vég. Sőt! Az Isten háta mögötti hely a legeslegjobb
hely! Mégpedig azért, mert ez az jelenti: Isten előttünk vonul, előttünk megy.
Mi pedig léphetünk az Ő lába nyomába. Adhatott-e Isten ennél nagyobb biztatást Józsuénak,
mint hogy előtte megy, Isten az, aki harcol, Ő az, aki pajzsként védelmezz. „Maga
az Úr vonul majd előtted, ő maga lesz veled” Vésd jól az eszedbe és a szívedbe,
mert majd ha csak a hátamat látod, elbizonytalanodhatsz. De én veled vagyok!
Ezt a biztatást helyezi szívünkre ma nekünk is Urunk. Ő megy
előttünk, Ő lesz velünk, nem hagy cserben, nem hagy el. Ha a hátát látjuk is
csupán, de mégis biztosak kell legyünk abban, hogy nem fog váratlanul eltűnni a
bajban, a nehézségekben. Nem fogja hirtelen megszaporázni a lépteit, hogy ne
tudnánk követni. Nem fordulhat elő, hogy nem figyel ránk, hogy ne tudná, hogy
ott vagyunk mögötte. Higgyük el, higgyétek el, kedves testvérek: maga az Úr
vonul előttetek, ő van veletek! Még akkor is, ha csak a hátát látjátok, és a
Sátán megpróbál elbizonytalanítani.
Emlékezzünk csak, hasonlóan érezhettek a tanítványok is,
amikor Jézus a szemük láttára tűnt el a magas mennyekben. Először kétségbe
estek, féltek és rettegtek, mert nem volt már ott testközelben, hogy megmondja,
mi a jó, mi az Istennek kedves. Aztán egyszer csak a Szentlélek az eszükbe
idézte, amit Jézus rájuk bízott. Hogy „tiveletek vagyok minden napon a világ
végezetéig”. És hogy „elmegyek, hogy helyet készítsek nektek”.
Jézus előttünk is előttünk jár. Előttünk jár olyan utakon,
ahová nekünk így már nem kell elmennünk: a kárhozat, az Istentől elvetettség
útjára. Jézus előttünk jár olyan utakon, ahová ha tetszik, de ha nem, akkor is
el kell mennünk, és milyen jó, hogy velünk van! És Jézus az, aki előttünk van
ott, ahová tartunk, helyet készít számunkra a mennyei hazában. Legyen tele
szívünk ezzel a reménységgel, menjünk boldogan, lépkedjünk magabiztosan
szorosan az Isten háta mögött, mert: „Maga az Úr vonul majd előtted, ő maga
lesz veled. Nem hagy cserben téged, és nem hagy el: ne félj hát, és ne rettegj!”
Ámen.
