Létem nem a véletlennek köszönhető

"...az Úr, a te alkotód, aki megformált az anyaméhben, és aki megsegít..."

Ézsaiás 44,2a

Létem nem a véletlennek köszönhető.
Ahányszor belegondolok ebbe a mondatba, és gondolatban bejárom mélységét és magasságát, szélességét és hosszúságát, sírnom kell. Zokognom kell, olyan igazi, mélyről jövő, őszinte megrendültséggel. 
Oh, igen, persze, nagyon ijesztő lenne, ha az elmúlt 28 évem a véletlen műve lett volna csupán. Még ijesztőbb lenne, ha az elkövetkezőket is a vak sors irányítaná. A legijesztőbb az lenne, ha én... Az viszont felfoghatatlan és emberi lelkem által befogadhatatlan, hogy Valaki annyira szeret, hogy életre hív. És ezzel még nincs vége, nem hagy magamra. Formál. Formál az anyaméhben, formál a kórházi ágyon, formál a családom által.
Formál és velem van.
Velem van és velem érez, velem lélegzik.
Megalkotott... megformált... megsegít...
Lassan ízlelgetem a szavakat, mert súlyuk van, nem is csekély. És rám nehezednek, de nem teherként. Inkább felelősségként. És nem lehúznak, hanem szárnyat adnak.
Van, akit elborzaszt a tudat, hogy Istennek előre elkészített terve van az életünkre nézve. Megértem. Borzasztó lehet ez annak, aki saját magáért kapálózik nap nap után, aki a saját céljaiért küzd, aki Isten ellen harcol...
De nekem ez a mondat, ez a gondolat, az egész predestináció és kiválasztás mindig a szabadsággal és a fel nem fogható szeretettel és kegyelemmel volt egyenértékű. Szeretem. Szeretem, mert igazán Isten szeretetén belül lehetek valóban szabad. Megszabadított azoktól a béklyóktól, amelyek a földhöz láncoltak, és igen, Isten tervén és szeretetén belül szabad lehetek, mint a sasmadár. Arra repülhetek, amerre jó nekem, amerre Alkotóm hív.
Szeretem Isten kötelékeit, amelyekkel magához láncol. Bár... végső soron egyetlen kötelék ez: a megváltó szeretet.

Az egész Istennel kezdődött

"Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, (...) minden általa és reá nézve teremtetett."

Kolossé 1,16

A lényeg nem én vagyok.
Milyen sokszor szeretném pedig ezt gondolni. Hiszen ki más lenne a saját életem lényege, ha nem én magam? Mi más lehetne a saját életem célja, ha nem az én magam által elképzelt cél megvalósítása? Mert egyébként szerintem tök jó célokat tűztem ki, Istennek se lehet(ne) kifogása ellenük. Szolgálat az idősek között, szolgálat a fiatalok között, újabban még misszió is, család sok gyerekkel. Mert így érzem magam boldognak.
De a lényeg nem én vagyok.
Nem azért teremtett Isten, hogy a saját céljaimat megvalósítsam. Nem a magam gyönyörűségére teremtett Isten. Minden, így én is: Krisztusra nézve teremtetett. Őérte. A céljaimat sem magamban, nem a saját vágyaimban kell hát keresnem, hanem Őbenne. 
Pedig - te jó ég! - mennyire szeretek terveket szőni, mennyire tudok álmodozni, elképzelni. Szinte látom magam előtt a jövőképem vízióit. 
De a lényeg nem én vagyok.
Hanem Isten kijelentése. Amit sokszor szégyenérzet nélkül hagyok ki a terveimből, a napjaimból. És mint buta kisgyerek, a mai napig csodálkozom, hogy egész másképp alakul minden, mintha Valaki az összes számításomat direkt húzná át. Jó lenne hát tudni, mi a terve velem az Alkotónak. Úgy egészen konkrétan.
"a legegyszerűbben úgy tudhatjuk meg, mire való egy találmány, ha megkérdezzük alkotóját."
Uram, most én kérdezek: "Mit akarsz, hogy cselekedjem?"

Szeretnék most leborulni...

Van az úgy, hogy valamit elhatározok, csontjaimba rekesztett tűzként hordozok, és a megvalósítás elmarad.
Van az úgy, hogy valamit elhatározok, csontjaimba rekesztett tűzként hordozok, majd lángra lobban és amilyen gyorsan jött, úgy múlik el.
Most nem így szeretném.
40 nap - nem a világ. 25550-ből csupán 40.
Előkészültem, megvettem, elhatároztam. Azon tipródtam egy darabig, hogy megosszam-e. Hiszen ki tudja: talán olyan dolgok jönnek fel bennem, amelyeket még magamnak sem mondanék el. Aztán ki tudja: annyi mindent lehet hallani a szerzőről, a könyvről, és nem mind pozitív. Mi van, ha félrevezet, mi van, ha így én is félrevezetek? És ha...? És akkor mi lesz...? És...?
És döntöttem. "Ezért most én is megteszem." Kövessétek végig, hogyan vezet célba Isten Lelke.  "és kiöntöm elé a szívem, Szeretlek Uram!" 
És éppen ezért félredobok minden kétséget, minden ördögi háttérszólamot. Hiszek Istennek, hiszek annak az első-belső hangnak, amelynek hatására a kosaramba került a könyv. Hiszem, hogy a vágyat és akarást Ő ültette szívembe. Hiszem, hogy ad bölcsességet, ad vezetést. És kérem: adja Önmagát, hogy Benne megtaláljam önmagamat. Azt hiszem, kész vagyok bejárni az utat újra és újra, amit a bűnös nő megtett Jézus lábáig. Ha kell, sűrű könnyfátyolon át. Ha kell, szúrós tekintetek közepette. Ha kell, át a szégyen tűzfalán. Ha kell, szilánk-tengeren lépdelve.
És remélem, akár a könnycseppekből, akár a vércseppekből, akár a szilánkon szikrázó szivárványos fényből a Kedves Olvasóra is áldás hull.