Van az a pillanat, amikor betelik az a bizonyos pohár. És bár tele van, de a homokszemek fájón lassan peregtek bele, így az öröm, a katarzis, a teljesség érzete valahogy nem jön vele.
És azt kívánja az ember, hogy akkor inkább lenne benne 3 kőtömb, ami pillanatok alatt elemi erővel zúdul az edénybe. Ha széttöri is, hát nem baj, sőt vigyen is magával minden ót, és hozza magával a fantasztikusan újat.
Néha azt gondolom, hogy igazságtalan dolog az apró csodákra hívni fel a figyelmet. Amolyan fájdalomcsillapító. Pótlék. A háborgó lélek szedálása. Ne fájjon annyira a rideg valóság - tessék, itt egy porszemnyi csoda. Ha már nagy falat nem adatik - pedig ki ne azt várná?! -, akkor hogy ne legyünk egészen elkeseredve, hát legalább a morzsákat szedegessük össze.
Mennyire idétlenség már egy-egy lelki hét (ifi-, hittan tábor, csendeshét, lelkigyakorlat, bármi hasonló) végén a "morzsa-szedegetés"! Hát ha én egyszer kiszakadok a hétköznapokból, a megszokottból, ha egyszer odaszánom az időmet, önmagamat, és teljesen Istenre figyelek, teljesen vele szeretnék megtelni, akkor nekem ne a hét végén kelljen morzsákat csipegetnem útravalóul! Akkor én jól akarok lakni. Vaskos, zsíros, tartalmas és ízletes falatokkal. Akkor én fel akarom hízlalni a lelkemet, a hitemet, hogy ínséges időkben legyen hová tartalékhoz nyúlni.
Apró örömöket keresgélni - valami furcsa lelki diéta lehet.
...vagy az Isten gondviselésének a megtapasztalása. Véget ér vagy sose volt, ami biztos, ami kiszámítható. És jön a pusztaság, ahol a biztos pusztulás közepette "A patakból majd ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak ott rólad." (1Királyok 17,4) Dőzsölni fogsz és hízni? Nem. Jól fogsz lakni? Az sem biztos. Életben maradsz, míg mindenki más a túlélésért küzd? Igen, megtart az Isten.
És nem árt néha a diéta sem.
Így sem, úgy sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése